Érdemes Harnoncourt operafelvételeivel megismerkedni
(a papiruszportal.hu archívumából [2009])
Szerző: szabói
Emblematikus operának tartják Beethoven Fidelióját, annak ellenére, hogy a műfaj kereteibe nem illeszkedik be simulékonyan. Beethoven – bár csak egyetlen operát írt, igaz, többször átdolgozta – vonzódott a színházhoz, több színpadi zenét írt (Egmont, Athén romjai, István király, Prométheusz teremtményei). Leveleiből kiderül, hogy szívesen írt volna operát, 1803-ban a Vesta tüze, egy grand opéra első jelenetének megírása után rájött, hogy Schikaneder librettója nem megfelelő számára. A zenei anyag a Fidelióban is feltűnik, Leonóra és Florestan szerelmi duettjében.
1807-ben Beethoven ígéretet tett arra, hogy évente egy operát ír, a Macbethhez készített vázlatot is, majd Melusine címmel egy meseoperát tervezett, Grillparzel nyomán.
Beethoven a Vestas feuer írásának évében rábukkant egy valós(nak gondolt) történetre, Bouilly Léonore, ou L’amour conjugale című művét Joseph Sonnleithner bécsi udvari titkár dolgozta át, majd Friedrich Treitschke. A cím eredetileg Leonore volt, azonban legalább két, ilyen című opera már létezett. A bemutató után még két előadást ért meg a Fidelio, az 1806-os változat sem járt sokkal jobban, végül az 1814-es előadás, jókora változtatások után diadalt aratott.
A zenei anyag változatos, a vígoperai vonások mellett a himnikusság és a kettő között megtalálható rétegek is jelen vannak. Az első felvonás első részének Singspiel-jellege szöges ellentétben áll a jóval rövidebb drámai második felvonásával. Míg az első rész stilisztikailag elég vegyes, a Florestan áriájával induló második koncentrált, még a zenei anyag is mintha veretesebb lenne. Az énekesekre, Fidelio-Leonórára és Florestanra igen nehéz feladat vár az opera során, Beethoven – mind oly sokszor – nem veszi figyelembe, hogy nehéz-e énekelni, hanem a kifejezés a fontos. Így Fidelio szólama megterhelő, nagy ugrások tarkítják a szólamot, a mély hangokat is bombabiztosan kell használni. Florestan magasan indított áriája sem igazán kényelmes (az oboista is nehéz perceket kap a szerzőtől).
Beethoven Fideliója a szabadító opera (van, ahol megmentés-opera néven fut, helytelenül) kategóriájába tartozik. Ez a műfaj rendkívül kedvelt volt a kora romantikában, tartalmát tekintve az igazságtalanul büntetést elszenvedők megmenekülése. A szabadító opera nem sokáig létezett, nem az igazság keresése lett a fontos operai nézetből. A Fidelio nemcsak az igazságért való küzdést ábrázolja, hanem a szerelem nagyságát is, Leonóra képes kutatni férjét, férfiruhában, feladva kényelmét, még a gyilkosságot is vállalná. Leonore szerepét Charlotte Margiono énekli, imponálóan kiegyensúlyozott hangon, a mélyek is tartalmasak. Az első felvonásbeli áriában sajnos nem eléggé drámai az ábrázolás, a hangok gyönyörűen „el vannak énekelve”, talán az énekesnő megijedt a nehéz feladattól, az együttesekben viszont nagyszerű. Drámai vénáját bizonyítja a második felvonás tercettjében, feszültségteremtő ereje hihetetlen, így kellett volna az áriában is. Az igazságtalanul a legmélyebb, legsötétebb pincebörtönben fogvatartott Florestan szerepében Peter Seiffert énekel, képes megjeleníteni a szenvedő hőst, a szerelmes férfit, aki szinte leszámolt az élettel. A hangszín szép, kifejező, technikailag hibátlan, kiegyenlített. Barbara Bonney a kvartettig nem igazán tetszett: vibratója valamilyen okból túl szapora, a kvartettben az oly jellegzetes pianói, az arra rávezető dinamikája, besűrűsödő vibratója felejthetetlen, a szerelmes Marzellinéhez illik hangának karaktere. Túl buffónak találtam viszont Jacquinóét, Deon van der Walt énekli, a hangszín világos, a formálás – ennek ellenére – jó. Polgár László Roccóként jól bemutatta az ívet, mely a majdhogynem gondtalan börtönőrből akaratlanul is a jót elősegítő ember lesz. Pizarrónak kicsit hajlékony a hangja, nem hősbariton, így inkább egy kisstílű egyénnek gondolja a hallgató.
Az Európa Kamarazenekar vállalta fel az opera zenekari részének eljátszását, Nikolaus Harnoncourt vezényletével. Az együttes elsőrangú, mindent képes eljátszani, hallhattuk őket a Művészetek Palotájában is, az oboista kiváló muzsikus, Beethoven igen nehézre írt szólamát kifejezően, érzékenyen, helyenként érzékien tolmácsolta. Harnoncourt felfogása néha érthetetlen, a rezesek túlságosan élesek, mintha állandóan az Éj királynője jelenne meg a színpadon. Egyszer persze ez a fogás ül, de végig, két órán keresztül nem. Florestan áriájának bevezetőjében indokolt volt, elég lett volna csak oda. A Heil sei dem Tag bevezetőjében vásári csinnadrattát kaptunk, túl hetykék a hangok. A zenekar többször nincs együtt az énekesekkel, bár nincs a lemezre írva, de mintha élő felvételről lenne szó, stúdióban lett volna lehetőség a korrigálásra. Az Arnold Schönberg Kórus szereplése most is minőségi, dús énekkari színeket kevernek. A felvétel sajnálatos módon rendkívül halk, nagyobb hangerővel hallgatva torzul a felvétel.
A kifogásokon kívül a lemez nagyon jó, talán a legemlékezetesebb a Mozart inspirálta kvartett, melyben hihetetlen finomságokat hallunk. A második felvonás himnikussága egyes részeknél egekbe emelő.
A kísérőfüzet sajnos csak a szüzsé leírására vonatkozik, se egy kép az énekesekről, zenekarról, karmesterről, se egy rövid ismertetés. Egy kiemelkedő színvonalú lemeznél ez kötelező kéne legyen, még akkor is, ha megfizethető árú a kiadvány. Érdemes Harnoncourt operafelvételeivel megismerkedni, hiszen a Warner egy operasorozatot tervezett a csellista-karmester vezényletével.
Ludwig van Beethoven (1770–1827):
Fidelio, Op. 72 (118:35)
Nikolaus Harnoncourt
Barbara Bonney – Marzelline
Charlotte Margiono – Leonore
Peter Seiffert – Florestan
Bo Skovhus – Don Fernando
Sergei Leiferkus – Don Pizarro
Laszlo Polgar – Rocco
Deon Van der Walt – Jaquino
Arnold Schoenberg Choir
Teldec, 2009, 2 CD, B00230AJBU
