a BFZ koncertje Wagner, Richard Strauss és Bruckner műveiből
a papiruszportal.hu archívumából [2017]
Szerző: szabói
Wagner, Richard Strauss és Bruckner műveiből összeállított programot játszott a Budapesti Fesztiválzenekar február 24-én a Müpa nagytermében, a koncertet ez alkalommal is három időpontban ismételték. A három darab egyúttal rávilágított arra, hogy a romantika nyelvezete mennyire színes, és arra is, hogy a három szerző viszonylag keveset játszott darabja is szerves része a zenetörténetnek.
Richard Wagner Lohengrinjének előjátéka nyitotta a koncertet, az opera e részlete Wagner szerint a Szent Grált jeleníti meg. Az előjáték csodálatos hangzású, a hegedűk, fuvolák éteri magasságban játszanak, a téma sokszor ismétlődik, más-más hangszerelésben. Az előjáték tulajdonképpen statikus, de telítve van gyönyörű hangszínekkel, egyfajta nyugalommal. A részletet éppen ezek miatt nehéz megszólaltatni, ha nincs meg az érzelmi többlet, akkor unalmassá válhat a zenekari játék. Robin Ticciati kívülről vezényelte az előjátékot, de éppen a többletet nem kapta meg a hallgató. Koncertnyitányként túlnyomó részt pergő, gyors műveket várunk, talán ezért sem töltötte be azt a hatást a Wagner-részlet, amit vár az ember, az általában szokásos versenyműre való ráhangolódást. A zenekar hangzása szép volt, a hegedűk magas hangjai tiszták, kellemes hangzással szólalt meg az előjáték.
Richard Strauss késői, 1943-ban bemutatott II. kürtversenye – és a kürt mint szólóhangszer – ritka vendég a hangversenytermekben, de ugyanígy ritka vendég Strauss többi hat koncertje (talán az Oboaverseny hangzik el esetenként). Richard Strauss e műve, ha a szimfonikus költeményekkel, vagy az operákkal hasonlítjuk össze, szinte takarékos hangzásvilággal bír, a sűrű, szinte pillanatonként megjelenő modulációk sem jellemzik a művet. A nyitó tétel kis pontatlanságokat hozott a zenekar részéről, hiába, a straussi faktúra még ebben a műben sem adja könnyen magát, az attacca lassú tétel zenéje csodálatos. A rondó nagyon izgalmas, a hegedűk dobott vonói könnyedséget adtak, a csak az utolsó tételben szereplő kürtök fényesen szólaltak meg.
Radovan Vlatkovic az egyik legismertebb kürtművész, ezt a versenyművet már játszotta a Müpában korábban. Hangjának színe, fénye, a zenei megoldások mind-mind igazolták a művész hírnevét. Ráadásként egy Schreiber Mátyás-féle kórusművet játszott, a zenekar három kürtösével.
A zenekari hangzás szép volt, azonban a karmester kevés gondot fordított az apróságokra, finomságokra, melyek egy-egy művet igazán érdekessé tesznek, a hangok mögé nem nézett Ticciati. Ugyanezt éreztem a Bruckner szimfónia kapcsán is. A VI. (A-dúr) szimfónia nagyszabású mű (ahogy a Bruckner-szimfóniák többsége az), de ezt a művet játsszák a legkevesebbet Bruckner e műfajú alkotásai közül. Az első tétel (Maestoso) kellemes ellentéteket hozott, nem sarkított, hanem inkább a középutas karaktereket, dinamikai vonalat kapta a hallgató. A lassú tétel elején ismét gyönyörködhettünk a Fesztiválzenekar vonósainak csodálatos hangzásában, szinte elomlott a zene. A Scherzo karakterei tetszettek, a zenekar itt is kissé pontatlan volt. A finálé semmi rendkívülit nem hozott, a zenekari hangzás azonban itt is nagyszerű volt.
Robin Ticciati a szimfóniában (melyet kívülről vezényelt) érezte magát leginkább otthonosan, de a koncert alapján nem a kiemelkedő karmesterek sorát gazdagította. A Bruckner-művet tulajdonképpen a zenekar játékára alapozta a szép kézmozdulatokkal, de kevés beintéssel vezénylő karmester, saját invenciót keveset mutatott fel. Kellemes, de nem kiemelkedő koncertet hallhatott az érdeklődő.
