Berecz András meseestje Szombathelyen
a papiruszportal.hu archívumából [2009]
Szerző: Rozmán Zoltán
Széles mosoly egy jellegzetesen nagy bajusz alatt, sokat sejtetően felhúzott szemöldök a csibészesen mosolygó szempár fölött. Egy jellegzetes, színes hang ízes tájszólással, mely állandó figyelemre készteti, magához bilincseli a teremben ülő közönséget. Mert Berecz András népdal- és mesemondó már csak ilyen! S ezt ezúttal a szombathelyiek is megtapasztalhatták, november 17-én, az Agora által szervezett „Kaptárbontás” című est keretében, a Savaria mozi nagytermében.
Igen, a nagyteremben. Mivel a szervezők először a pincegalériába tervezték az előadást, ám a nagy érdeklődés miatt kénytelenek voltak változtatni – s ez már előre sokat elárult az est sikeréről! Hét óra előtt az emberek szép csendben, fokozatosan csurogtak be a mozi termébe, több mint százfősre duzzasztva ezzel a publikumot. A jegyet váltók között sok középkorú és idős volt, ám szép számmal érkeztek fiatalok is. A kis színpadon mindössze egy szék állt, előtte egy kis kerek asztalka, rajta fehér terítővel, egy égő gyertyával és egy pohár vörösborral. Na és persze egy mikrofon! Mely a közönséggel együtt csak arra várt, hogy egy hang beleszóljon.
Aztán a hang meg is érkezett. Éppen olyan egyszerűen és természetesen, amilyen színpadi „díszlete” volt: feltűnés, allűrök és különleges kérések nélkül. Berecz András már az első mondatával mosolyt csalt a nézők arcára. Valamit tud ez az ember! Egész lényével, személyiségével vidámságot, derűt és közvetlenséget, ugyanakkor egyszerűséget és természetességet sugároz. Sötét farmer, fehér ing, s egy népies jellegű zakó. Az ember még csak felmérné, de ő máris belekezd egy mesébe, jelezvén, hogy valóban nem a külsőségek, hanem egyetlen „színpadi eszköze” a fontos – az is a lehető legegyszerűbb, mégis minden lehetséges kelléknél színesebb és kifejezőbb: a hangja.
Az ember hajlamos azt hinni, hogy a manapság oly népszerű stand up comedy amerikai találmány. Pedig az sem más, amit Berecz András művel. Csak ez saját változat: mélyebb (népi) gyökerű, és színmagyar. És mesemondásnak hívják, ami a népi kultúra részeként nem hangzik oly korszerűen – így kevésbé népszerű…
Ám Berecz András esetében sosem a felszín számít, az ugyanis éppen a lényeget öli meg! Hogy mi is lenne az? Szót érteni az emberekkel, a lehető legegyszerűbb módon közelíteni feléjük. Méghozzá azon közös gyökerek és vonások felől, melyek egységessé (egy nemzet részévé) teszik a teremben helyet foglaló legkülönfélébb embereket: a kultúra és a nyelv felől. Na meg a mesék felől, melyek tulajdonképpen az életet magát helyezik bele egy kedélyes és csodákkal teli környezetbe, s melyek minden emberben ott vannak már kiskoruktól fogva.
Nem volt ez másképp Berecz András esetében sem. Mert bár Budapesten született, édesanyja egy nagykunsági „tréfa- és nótafa lánya” volt, édesapja pedig a Felvidékről származott. Volt kitől örökölnie a sok mesét és népdalt, melyeket aztán jó ideje már ő maga is gyűjt. Történeteinek, tréfáinak, szófordulatainak és stílusának legfőbb forrásai: Erdély, a Felvidék, Moldva, Nagykunság, Somogy. Hosszú és színes életpályája során volt segédmunkás, tanított gyerekeket, külföldön magyar népdalokat, számtalan lemezt, könyvet és egy-két dokumentumfilmet készített, munkásságáért több neves díjat kapott. S közben egyre ismertebbé vált ország- és „magyarságszerte”.
Az est során egymást követik a vadász testvérpár „mocsok nagy vérmedvével” való „küzdelmei”, a furulyává változott legény és az első zenei hang „igaz” története vagy „hazug Pista bá” nagyotmondó meséi, „hőstettei”; valamint a köztük felhangzó, az „elmét pihentető” (olykor saját fordítású, pl. csuvas) népdalok. Ám az egyszerű meséknél jóval többről van itt szó. Berecz András szándékosan adja elő történeteit nyelvjárási változatban, épít beléjük ismeretlen, népies szavakat: ő ugyanis a szórakoztatás mellett kultúrát is közvetít, egy már majd’ elfeledett népi kultúrát. Például a népdalok világát vagy a székely anekdotázó történetmesélés hagyományát, mely nem rest túlzó, ám annál szemléletesebb leírásokkal, apróbb-nagyobb kitérőkkel színesíteni a történeteket, s melyben olykor az éjszakai feketeség is „fetekeség”… A lényeg ugyanis nemcsak a mese és a dal, hanem sokkal inkább azok mondása/éneklése. Mert bár a vidám történetekből, énekekből megtanulhatjuk, milyen fontos például a zene a kultúrában, a szeretet az életben vagy a vidám, derűs életszemlélet a nehéz helyzetekben; e történetek jelentőségét mégis az elmondás hogyanja jelenti. Mert ez adja az élményt.
Ahogyan „hazug Pista bá” kalandos történeteket konstruál, csak hogy élhetőbbé tegye saját nincstelenéletét, úgy a mesemondó is élhetőbbé teszi számunkra saját kis világunkat. Például azzal, hogy másfél-két órás állandó mosolygásra és figyelemkényszerbe terelve a szájakat és kíváncsi füleket, nyelvi furfangossággal és kifinomultsággal, briliánsan egyszerű, mégis szokatlan – ezáltal humoros – képekkel, szófordulatokkal szórakoztatja közönségét. Rádöbbentve őket arra, hogy az ősi, kissé már homályossá váló világ milyen messze van a jelentől, mégis mennyire közel áll a mai ember lelkéhez és gondolkodásmódjához. Berecz András mestersége, hivatása, hogy elhozza a felszín bűvöletétől elvakult jelenkor számára az olyan, gyakran feledésbe merülő, elfelejtett gesztusokat, mint az egymás meghallgatása és meghallása, az egymással való kapcsolatteremtés. Vagy mint egy egyszerű, szerény, mégis csibészesen közvetlen mosoly a jellegzetesen nagy bajusz alatt…
Mekkora különbség ez a tévében, újságokban vagy az utcán nap mint nap látott szürke arcokhoz és műmosolyokhoz képest! őszinte, tartalmas, szívből jön, és mesés – Berecz András módra.
