Olvas(s)atok – Závada Pál: Jadviga párnája

Szerző: Viniczai Virág

„Az ágy közös.
A párna nem.” (Pilinszky János)

Vaskos könyv: 444 oldal, bár az utolsó hat oldal üresen tekint a világba… 222 vastag, sárgás lap, amelyeknek a széle nincs egyformára vágva – mint egy igazi, sokat forgatott, mindentudó napló, amelyből itt-ott kilógnak lapjai, a betűzött fecnik, feljegyzések… Már a címe is sokat sejtető, kíváncsivá tevő: ki ez a Jadviga (milyen gyönyörű név!)?, miképp szólhat ez a 444 oldal egy párnáról, s milyen párnáról…?

De hiszen ez egy napló – párna-napló…? Mégis: hányan írják ezt a naplót? „Jadviga beleír Ondris naplójába”[1] és „Sajátkezű bejegyzések”… Egyre több a rejtély… És még egy: ha ez egy napló, miért kell már az első oldalon megmagyarázni, mit jelent a „Zacsínam túto knyizsecsku”? Hiszen aki naplót ír, talán magának ír, s feltehetően érti ezeket a szavakat… Ki és kinek magyaráz…? Csupa-csupa izgalmas, megfejtésre váró kérdés, és még bele sem olvastunk a könyvbe…
De a rejtélyek és titkok csak tovább sokasodnak, már az első oldalakon…

A Jadviga párnája (1997) az utóbbi évek egyik legnépszerűbb regénye lett, s nemcsak az olvasók, de a kritikusok körében is szinte osztatlan sikert aratott, amire csak elvétve találunk példát: hiszen vagy az olvasó fanyalog, hogy „már megint valami posztmodern”, vagy a kritikus találja úgy, hogy egy újabb tucatregény látott napvilágot, amivel foglalkozni sem ér-demes, miközben az eladási statisztikák mást mutatnak… Ebben a regényben azonban ki-ki megtalálja a neki tetsző irodalmi értékeket, vagy ahogy Margócsy István fogalmaz: ez a re-gény „egyszerre elégítheti ki a hagyományosabb nagyepikai történetmondás teljességigényé-nek vonzásában élő olvasókat, valamint a posztmodern elbeszélői stratégiák híveit”.[2]

Sokan, sokféleképpen próbálták magyarázni a könyv kiugróan magas eladási statisztikáját, a többszöri kiadás iránt mutatkozó igényt. Biztosan szerepet játszott benne az a felfokozott várakozás, amely a regény megjelenését megelőzte: a Nők Lapja részleteket közölt belőle (ami miatt persze a kritikusok fanyalogtak), s a Nappali házban és a Jelenkorban is olvasható volt a napló; ez utóbbiban a mű két részének publikálásáért Závada Pál megkapta a lap 1996. évi Szinnyei Júlia-emlékdíját. De nem elhanyagolható az a tény sem, hogy „Závada regénye valóban megajándékozza befogadóját azzal a kivételes olvasási lehetőséggel, amivel a kortárs magas irodalom minálunk csak nagyon ritkán: engedi, hogy belefeledkezzen a regényvilágba, elmerüljön benne, s hogy kitöltse olvasói igényét az előadott történet és a hozzá való viszonyulás”.[3]

Erről a belefeledkezésről ír Parti Nagy Lajos is beszédes címet („A závadai erdők”) viselő esszéjében: „Bárhol nyitom ki a könyveit, szövevényes, messze vezető történetekbe botlom. Nem is botlás ez, hanem gabalyodás. Észre sem veszem, és nincs visszaút. A könyv bármely pontjáról továbbvisz az elemi kíváncsiság, visz előre és hátrafelé. Tisztások, elágazások, irtások, majd elhanyagolt helyek, melyekről kiderül, hogy nagyon is fontosak, s ellenkezőleg, némely szépen gondozott mellékút halkan belevész a regényidő bozótosába.”[4]

De amellett, hogy „a nagyközönség örül, mert a Jadviga párnája olyan könyv, amelyet könnyű és jó olvasni, és azért könnyű és jó olvasni, mert valóban olyan, mint egy régi, mint egy klasszikus regény”[5] , a kritikusok is elismerik, hogy a napló modern jegyekkel is rendelkezik. Ilyenek Kovács Eszter szerint „a hármas narráció, az ebből fakadó nyitottság, az interpretációs lehetőségek sokasága, a narrátor hiánya és az a tény, hogy a szöveg nagyobbik fele egyáltalán nem magára a történetre, hanem sokkal inkább a nyelvhasználatra, s a nyelvhasználaton keresztül a monoton, állandóan ismétlődő, egyazon kínzó állapottá merevedő kiúttalanságra koncentrál. A történetet inkább belakni lehet, semmint gyorsan és céltudatosan haladni benne előre, magyarul: nem feltétlenül könnyű olvasni.”[6]
Angyalosi Gergely úgy véli, Závada művét az különbözteti meg a klasszikusoktól, hogy ebben a könyvben nincs tanulság, „mindez egyszerűen csak megtörtént a közönyös ég alatt, valahol Magyarországon”.[7]

Károlyi Csaba esszéjében arra is rámutat, hogy ez a kettőség, azaz a klasszikus és modern jegyek egyidejű jelenléte mintha csak nálunk lenne elképzelhetetlen, s „aki posztmodernet mond, az egyben nem mondhat például regényes cselekményességet vagy nagyepikai teljességet is”[8] . A Nyugaton megfigyelhető ezirányú elfogadásra és posztmodernségre példaként Gabriel García Márquez, Salman Rushdie és Umberto Eco regényeit hozza fel a szerző példaként.

A Jadviga párnája cselekménye egyes kritikusok szerint akár Pilinszky kétsoros versével is összefoglalható, amely szerint: „Az ágy közös. / A párna nem”. Ennél azért jóval többről van szó, hiszen a regény egyik erényeként éppen azt emelik ki (ha nem is elsősorban a kritikusok, de) az olvasók, hogy szinte foglyul ejt a regény, történetmesélésével, az atmoszféra és a környezet érzékletes leírásával, a feszültség, a kíváncsiság ébren tartásával szinte belesüllyedünk a szöveg sajátos világába.

A Jadviga párnája az Osztatní család három generációjának történetét meséli el, s ezáltal a 19. század végétől egészen az 1980-as évekig áttekintést kapunk a szélesebb világ történéseiről, bár a történelem csak mintegy hátteret képezve jelenik meg a regényben: be-betör a család életébe, de a szereplők individuális problémáihoz képest csak keretet, hátteret jelent, fontosságát tekintve pedig legtöbbször alulmarad az egyéni konfliktusokhoz, belső történésekhez képest. Andrást például kifejezetten nem érdekli a történelem, egy alkalommal, barátai politizálását hallgatva, így kiált fel magában: „Erőviszonyok! Ez a szerencsétlen, marha Pali! És otthon mitől függenek? Miért sündörög mellém a piacon a felesége még most is sóhajtozva, hogy hát bizony miköztünk másképp is lehetett volna?”
A fikció szerint egyetlen könyvbe kerülnek egymás mellé a család három tagjának bejegyzései, Osztatní Andrásé, egy Békés megyei faluban élő szlovák nagygazdáé, a feleségéé, Palkovics Mária Jadvigáé és fiuké, Osztatní Mihályé. A könyv valóságos ideje 1915. február 5-én indul, mikor András, a család utolsó előtti generációjának tagja elkezdi írni naplóját, hogy abban feljegyezze életének eseményeit házassága napjától kezdve, s hogy házassága boldogságát megörökítse. A várt és remélt boldogság azonban elmarad, s így leginkább Ondris feleségéhez fűződő viszonyának szenvedélyes megérteniakarása, Jadvigához való közelebb kerüléseinek legtöbbször kudarccal végződő vergődései és a felfedezett titkok megfejtési kísérletei kerülnek a lapokra, rendszertelenül, nagyjából 1922-ig. Jadviga 1937-ben, férje halálakor kezdi el a naplóírást, melyben András írásaiból kiindulva a nő szemszögéből ismerjük meg a történetet, s feltárulnak az Ondris által nem ismert titkok és bűnök, s azoknak vélt vagy valós magyarázatai. Jadviga bejegyzései 1945-ben, a nagyobbik Osztatní-fiú (Már-ton) halálakor szakadnak meg. A folytatást a kisebbik fiú (Mihály) kezdi meg 1954-ben, édesanyja halálakor, s írja azt saját haláláig, 1987-ig.
A szövegek azonban nem ilyen kronologikus sorrendben követik egymást, nehezítve az olvasó eligazodását. A naplóbeírások hat, egymást váltogató szövegpárból állnak össze, melyeket kezdetben objektív, majd egyre szubjektívebb bejegyzések követnek, s végül zárnak le „Sajátkezű hozzátoldások” címmel. A naplórészleteket ráadásul gazdasági feljegyzések, Mamovka „leltárlapja”, levelek, Márton noteszlapjai és Ondris háborús novellája szakítja meg. A szerkezet kitalálója és az írások elrendezője nem más, mint a család utolsó (Osztatní szlovákul egyébként ’utolsó’-t, ’maradék’-ot jelent) sarja, Miso, aki a maga értelmezése szerint illeszti össze szülei széthullott naplójegyzeteit (melyek így mintegy felelgetnek egymás-nak), a családi iratokat, s készít lábjegyzeteket a szlovák vagy az őt valamiért érdeklő részekhez. (A legkisebb fiú bejegyzéseit a könyvben kurzív betűk jelölik, így Misónak tulajdonítható az első oldalon a napló műfajmegjelölés is.)

A regény fő szervező elve tehát a szereplők egymáshoz való viszonya, a közöttük lévő feszültségek és a problémáikra adandó válaszok keresése. Károlyi Csaba szerint a mű „szerelmi regény”, „történet a szenvedélyről, a végzetről, a kielégülés utáni vágyról és a beteljesü-lés lehetetlenségéről”.[9] András és Jadviga házassága mintegy keretbe foglalja a két gyötrődő ember kiutat nem találó, egymás mellett csak súlyosbodó szenvedését, úgy, hogy egyszerre mindkét szereplő szemszögéből látjuk az eseményeket. S bár a házastársak hiába képtelenek egymás igényeinek megfelelni, úgy tűnik, egymás nélkül sem tudnak élni. Ám az, hogy mit szeretnének kapni egymástól, mi hiányzik a boldogságukhoz, nem válik világossá még önmaguk számára sem. Képtelenek élőszóban őszintén egymáshoz fordulni és rendezni problémái-kat, a másiknak szánt szavaikat csak a naplórészletek őrzik, azokat pedig már hiába rendezi egymás mellé Miso… Egy helyen András meg is fogalmazza az élőszóra való képtelenségét, amikor így szól naplójához: „Tegyelek le? őneki beszéljek inkább? Hogy ne terajtad keresztül folyamodjak…? De hadd legyen az ima és a kérdés néma! Nincsenek helyénvaló szavaim, az én bűnöm ez is.”

Több értelmező is az érzelmi állapotok ábrázolásában látja Závada nagyságát, egyikük ezt írja: „Závada legnagyobb írói tette itt ragadható meg, az érzelmek, az ösztönök, a lélek és a test, a legintimebb emberi tartományok bensőséges hangulatú átvilágításában, a lelki és a zsigeri élet finom rezdüléseket is érzékeltetni képes, analitikus pontosságú rajzában és az önmagukba zárt individuumok egymás közti kapcsolat- és viszonyrendszerének sokoldalú ábrázolásában” [10].

Ám nemcsak az érzelmek mélységét és összetettségét képes Závada mesteri pontossággal leírni, hanem a feszültség fenntartásának és a kíváncsiság felébresztésének is mestere: a Jadviga párnájában szinte tobzódunk a titkokban, a megmagyarázatlanul hagyott és saját ítéletünkre utalt rejtélyekben. Az író valójában soha nem tisztázza, hogy Jadviga édesapja Osztatní György-e vagy Palkovics Endre, hogy Jadviga édesanyja miért halt meg korán, hogy a nő tudatában van-e esetleges féltestvérségének – vérfertőző viszonyának – Ondrissal, hogy Miso tényleg Winkler Franci gyermeke-e?

S hogy ezekre a kérdésekre nem kapunk választ, az leginkább a mű szerkezetének és naplóformájának köszönhető, hiszen itt csak a szereplők szólalnak meg, akiknek minden szava megkérdőjelezhető, nincs jelen a mindentudó narrátor, aki eligazíthatna bennünket a lényeges kérdéseket tekintve, s nem foglalhat állást például abban a kérdésben sem, hogy „Jadviga a végzet, a körülmények és saját érzékei áldozataként szenvedő, szépséges, szeretni való nő vagy egy öntörvényű, szépséges, de beteg szörnyeteg (aki talán öntudatlanul, de vérfertőző kapcsolatot létesített az apjával, majd feleségül ment a mostohatestvéréhez, akit önpusztításba kergetett a folyamatos megcsalásával, aki végül a saját fiát is megkísértette), netán a kettő egyszerre”.[11] (A vérfertőzés mint bűn, amely által átok száll a családra, amíg annak utolsó sarja is ki nem pusztul, a görög mitológia családtörténeteit idézheti. S még egy kapcsolat a mítoszokkal: „Jadviga magát a menekülő Daphnéként írja le, aki fává változna, mielőtt őrült szerelmese beérné, Miso a hírközlő Hermész álarcát választja, és csupán András az egyetlen, aki a maga mítoszának hiányában busong. Mert naplója szerint az elhagyott férfiszerelmesnek nincsen mítosza”.[12])

A naplóforma azon kívül, hogy a mindentudó, mindenlátó narrátor mellőzését is lehetővé teszi, egy sor egyéb lehetőséget is kínált az írónak, ahogy ő fogalmaz: „…menet közben derült ki, hogy mi mindenre jó ez: nem én írom, szerepjáték, tehát felszabadíthat – intim, tehát lehet őszinte, tépelődő, önfeltáró, érzéki, bármilyen. Folyvást íródhat – de lehet töredékes is –, és mint grafománia lehet mesepótlék, cselekvéspótlék, kapcsolatpótlék, szerelempótlék, kábítószer. Szubjektív és kontrollálatlan, ezért írója (szándékosan vagy önkéntelenül) hazudhat is. Az egész lehet nyitott, következetlen, meglepő és titkokkal terhes, nélkülözheti a lekerekítést… A naplót írhatják többen is. A naplónak teste van, amely formálható, hizlalható, megerőszakolható, átszerkeszthető, csonkítható”.[13]

S ha a naplót többen írják, az általuk használt nyelvnek is különböznie kell egymástól… De különböznie kell a hétköznapi nyelvtől is, hogy „minél buzgóbban imitál ez a szöveg egy valóságos naplót, annál nagyobb képtelenség legyen azt elhinni” [14], azaz ne feledjük, itt fikcióval van dolgunk, még akkor is, ha a napló dokumentatív hitelességűnek látszik is. Másrészt mivel a naplóírás egyben önmegvalósítás, önkiteljesítés, az emelkedett stílus is helyénvalónak tűnik.

Az András által használt nyelv az egyre inkább írásba menekülő ember nyelve, akinek nincsenek képességei élőszóban megnyilatkozni, de írásban, ahol csak magának kell számot adnia a megtörténtekről, ízes, archaizáló nyelven szólal meg. Závada így vall az András számára alkotott nyelvről: „Ondrisnak engedtem meg a legtöbbet. … Szenvedélyesen, hevesen éli át a vele történteket, ezért jó, ha ez le tud csapódni abban is, ahogy ír. Másrészt viszont sokszor elráncigáltam, kilökdöstem őt a társadalmi-pozícióbeli beágyazottságából. Elhatároztam, hogy legalább körmölés közben kiszabadítom azokból a bilincsekből, amelyek őt ilyenkor is odaláncolnák a társas és magánhelyzetéhez, életformájához, műveltségéhez, íráskultúrájához. … Hogy arról és úgy írhasson, amiről és ahogy az ő társadalmi helyzetében, azt hiszem, nemigen írtak. … Úgy döntöttem, hogy én ezt a dolgot nem fogom megindokolni. … Holott hamarabb is eszembe juthatott volna, hogy … Störr kapitány feljegyzéseit olvasva nem ütközünk meg rajta, hogy Füst Milán hogyan írathat le ilyesmiket egy közönséges hajóskapitánnyal”.[15]

Jadviga nyelve a művelt nő nyelve, „amely hosszas mondattekercsekben, hol dagályosságban, hol kíméletlen józanságban, mindenesetre intellektus modorban szimbolizálja a problémák feloldhatatlanságát és így az egyén szétfeszítettségét”.[16]

Miso írásában a leépülés, a pusztulás és a kiüresedés jeleit érezhetjük, s egyúttal ő az is, aki szülei emelkedett stílusába itt-ott beleszólva „visszaránt minket a földre”, s ezáltal kijózanító, néhol hangulatrontó hatású is a megszólalása. De Misót az író „használja” is, amikor általa érzékelteti, nem biztos, hogy igaz, amit Jadviga vagy Ondris leírt. S Miso az is, akin keresztül egy másik nézőpontból is szemügyre vehetjük a szülőket, s így hibáik, túlzásaik is tisztábban láthatóak.

A szülők által használt szlovák–magyar „keveréknyelv” a mű egy másik érdekessége. A regény megnevezetlen faluja, amely Závada elmondása szerint [17] leginkább Tótkomlóshoz, az író szülőfalujához hasonlít, népes számú szlovákság otthonául szolgál(t), kiknek nyelve a XVIII. század végi letelepülés óta nemigen változott, a szókincs nem bővült. Így alakult ki az a kettősség, hogy a háztartással, a családi-rokoni körrel kapcsolatos szavakat szlovákul, míg a munkahellyel, hivatalos ügyekkel, iskolával kapcsolatosakat magyarul használták. De az író elmondása szerint sokszor az is előfordult, hogy az ott élők a magyar igéket ragozták szlovákul, s ilyen mondatok is elhangoztak: „Tágyem na tanács érvényesítovaty tento engedély.”

S végül a párnáról… A párna, amely már a címben megjelenik, a naplóregény kulcsmotívuma, s mint ilyen, sokféle értelmezésre ad lehetőséget. A párna, amelyet Jadviga édesanyjától örökölt, az egyetlen kapocs, amely a múltjához, a szüleihez, s leginkább édesanyjához, Ponyiczky Máriához köti. A párna később az egyetlen biztos ponttá válik Jadviga életében, ez az egyetlen dolog, amelyre még az Irmussal kötött vagyonközösség sem terjed ki: a párna csak Jadvigáé. Biztos pont, akárcsak később Ondris, akihez Jadviga Francitól oly sokszor visszavágyik, s így hívogatja: „Édes Andris, én drága párnám! Párnácskám!” András halála után pedig így ír naplójába: „Hogy amint magához szólok, az soha pofon ne üsse már, hanem szegény feje, gyötört arca alá legyen jó, lágy szavakkal teli vánkos”.

De a párna Ondris szenvedéseinek forrása is: a párna, amely csak Jadvigáé, az elkülönülést is jelképezi, amikor Jadviga, elutasítva Ondris közeledését, így szól: „Az a másik a maga párnája”. És ráadásul: „Ha az ágy közös is, egymás párnáján csak vendégek lehetünk”. S ha már az asszonyt nem kaphatja meg Ondris, felesége távollétében a párnát ölelgeti, szagolgatja, mintha abban öltene testet a szeretett nő… De a vezeklés párnája, imazsámoly is a nő, akinek teste „páros megváltást” ígér. Ugyanakkor a párna, a vánkos az elmaradt szerelmeskedést is jelenti, amikor Ondris ezt írja: „Puha vánkosa lehettem csak, nem az ölelője”.

A párna a haldoklóknak is megnyugvást ad, s egyben a napló őrzője, menedéke is, hiszen Jadviga a párnája alatt őrzi a naplót – ezt a regényt…

Bibliográfia

Kötetek

Alexa Károly: Ugyanazon gyuradékból. Bp., Kortárs Kiadó, 2000.
Angyalosi Gergely: Kritikus határmezsgyén. Debrecen, Csokonai Kiadó, 1999.
Dérczy Péter: Vonzás és választás. Debrecen, Csokonai Kiadó, 2004.
Elek Tibor: Fényben és árnyékban – Az irodalmi siker természetrajza. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2004.
Kálmán C. György: Mű- és valódi élvezetek. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2002.
Margócsy István: Hajóvonták találkozása – Tanulmányok, kritikák a mai magyar irodalomról. Palatinus Kiadó, 2003.
Szó – elbeszélés – metafora. Műelemzések a XX. századi magyar próza köréből. Kijárat Ki-adó, 2003.

Folyóiratok

A vadasmártás íze – Jadviga párnája című regényéről Závada Pállal Rakovszky Zsuzsa be-szélget, Beszélő 1998/5.
Balassa Péter: Osztatni, beleíródni. Élet és irodalom, 41. évfolyam 25. szám
Báthori Csaba: Párban, pártalan – Závada Pál: Jadviga párnája, Jelenkor, 1998/3.
Bombitz Attila: Párnakönyv – Závada-jegyzetek, Tiszatáj, 1998. január
Földes Anna: Závada Pál: Jadviga párnája, Kritika 1997. november
Károlyi Csaba: Életfogytiglan, avagy „egy női szörnyeteg”? Jelenkor, 1998/3.
Kovács Eszter: Nekem már csak ilyen klasszikus ízlésem van. Jelenkor, 2000/2.
Olasz Sándor: „hullnak szét a lapok” – Megkésett jegyzetek a Jadviga párnájáról. Hitel, 1998/9.
Parti Nagy Lajos: A závadai erdők, Élet és Irodalom, 48. évfolyam, 51. szám
Sükösd Mihály: Regényíró a küszöbön, Mozgó Világ, 1998/4.

Internetes oldalak

http://www.c3.hu/scripta/filmvilag/0004/jadviga.htm
http://www.konyv7.hu/Docs/99_24/14cbeszelgetesML2.htm
http://www.c3.hu/scripta/holmi/00/07/13gilbert.htm
http://www.nol.hu/cikk_print/150349
http://www.kodolanyi.hu/szabadpart/szam4/irod/deli.htm

[1] A műből vett idézetek alapjául szolgáló mű: Závada Pál, Jadviga párnája, Magvető Kiadó, Budapest, 1997.
[2] Margócsy István, Népszabadság, 1997, 09, 13.
[3] Károlyi Csaba: Életfogytiglan, avagy „egy női szörnyeteg”? Jelenkor, 1998/3.
[4] Parti Nagy Lajos: A závadai erdők. Élet és Irodalom 48. évfolyam, 51. szám
[5] Kovács Eszter: Nekem már csak ilyen klasszikus ízlésem van. Jelenkor, 2000/2.
[6] Uo.
[7] Angyalosi Gergely: Kritikus határmezsgyén. Alföld Könyvek, Csokonai Kiadó, 1999
[8] Károlyi Csaba, Uo.,
[9] Károlyi Csaba: Életfogytiglan, avagy „egy női szörnyeteg”? Jelenkor, 1998/3.
[10] Elek Tibor: Fényben és árnyékban. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2004
[11] Elek Tibor: Fényben és árnyékban. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2004
[12] Bombitz Attila: Párnakönyv – Závada-jegyzetek. Tiszatáj, 1998. január
[13] A vadasmártás íze – Jadviga párnája című regényéről Závada Pállal Rakovszky Zsuzsa beszélget, Beszélő, 1998/5. (A későbbiekben: A vadasmártás íze)
[14] Elek Tibor: Fényben és árnyékban. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2004
[15] A vadasmártás íze
[16] Bombitz Attila: Párnakönyv – Závada-jegyzetek. Tiszatáj, 1998. január
[17] A vadasmártás íze