Ives, Elgar és Prokofjev a Fesztiválzenekar előadásában

a papiruszportal.hu archívumából [2007]

Szerző: Lehotka Ildikó

Többszörös transzformáción esett át a Budapesti Fesztiválzenekar programja addig, míg el nem érkezett a május 13-i koncert (előtte két előadást tartottak ugyanezzel a műsorral, karmesterrel és szólistával). A XX. század első felében alkotó három zeneszerző darabjáról kaptunk képet. Különösképpen izgalmas volt a művek hangulatának egymásutánja, hiszen míg Charles Ives Négy ragtime-ja a felhőtlen szórakozást szolgálta, addig Edward Elgar csellóversenye a maga szentimentalizmusával, világfájdalmával az ellentétes érzelmi pólust nyújtotta, Szergej Prokofjev Rómeó és Júlia szvitjeiből pedig potpourrit kaptunk.

A biztosítási ügynök Charles Ives az amerikai zene egyik kiemelkedő alakja, itthon nem sokat tudunk művészetéről (talán A megválaszolatlan kérdésről ugrik be valami, de az is Bernstein könyvének címe miatt). Zenéje az amerikai népzene, himnuszok, népénekek gyökereiből táplálkozik. Jellemző módon halála után kezdték műveit el- és megismerni, a kéziratok alapján, csak kevés darabját láthatta viszont nyomtatásban. Négy ragtime-ja is a népzenei eredetet bizonyítja, Ives szívesen rögtönzött szinkópált ritmusú tánczenét. A felhangzott darab hangszerelését James Sinclair végezte Ives vázlatai nyomán. A négy ragtime könnyedségével, néha vastag hangszerelésével vidámságot, csintalanságot, gondtalanságot hozott. A klarinét szinte úgy szólt, mintha egy amerikai klubban lettünk volna, a zongora hozta az eltolt ritmusokat, a záró részben a tuba a rezesbandát idézte. Hangulatos előadás volt, ha jobban ismernénk Ives darabjait, el is tudtuk volna helyezni életművében. Remélem, nem csak erről ismerszik fel a zeneszerző a későbbiekben.
Az angol zene egyik csúcspontját Edward Elgar jelenti. Műveinek részlete sok filmzenének hálás alapja, az átlagembernek ezért lehetnek ismerősek dallamai. A Csellóversenyt 1919-ben írta, de eleinte nem volt sikere. Még abban az évben felvétel is készült belőle, Beatrice Harrison szólójával. Később Jacquline du Pré tartotta műsoron, s férfiszólisták is beillesztik repertoárjukba. Bár a csellóverseny ugyanolyan fizikai nehézségű, mint más versenyművek, hangulata, érzelemvilága miatt a hölgyek különösképpen előnyben részesítik. Talán ez is közrejátszott a(z egyik) műsorváltozásban: eredetileg Sosztakovics II. csellóversenye szerepelt Han-Na Chang előadásában. Bevallom, szívesebben hallgattam volna azt a művet. Az Elgar-koncert állandó magasfeszültsége fárasztó, megnyugvás szinte nincs benne, nem lehet rákészülni a következő dallamra, más hangulatra. Mintha felrepítettek volna a hegycsúcsra, és nem lenne idő körülnézni, csak a lezuhanástól való feszültség uralna. Noha a csellóirodalom és a csellisták elkötelezett híve vagyok, a legritkábban hallgatom meg lemezen a darabot. A túlfűtött versenymű túlfűtött előadással párosult. Han-Na Chang – nem kétséges – szereti a művet. Vállalta a drámai hangvételt, mélységesen átérezte a mondanivalót. Talán túlságosan is. Csellóhangja gyakran forszírozott volt, a színpad közelében jól hallatszott a sistergés, a húrok becsörögtek. Bár a vonó szőre nem ért a fához, ez szokta előidézni a mellékzörejt, hajlamos vagyok azt gondolni, hogy hangszere nem a legjobbak közül való. Pizzicato megoldásai is inkább Bartók vonósnégyeseibe kívánkoznak, ahol is követelmény a talpas pengetés: szinte tépni kell a húrt. Ezektől eltekintve kiváló előadást nyújtott a nagyon fiatal Han-Na Chang, aki 11 éves korában megnyerte a Rosztropovics-versenyt, jelenleg is tanul. Jó úton van a csodagyerekségből az érett művésszé válásig. Az Elgar-versenymű után sajnos nem kaptunk ráadást, szívesen hallottam volna olyan darabot, ami nem ennyire kitárulkozó. És még valami. Sokat beszélnek a szólista és közönség kapcsolatáról. Han-Na Chang az első pillanattól szimpatikus volt a megjelent fényképek ellenére. A versenymű előadása előtt mosolygott, a darab közben kereste a kontaktust a zenekarral, figyelte őket, összenézett velük és a karmesterrel. Nem szégyellte, hogy melege van, a röpke tételközti szünetben legyezte magát, majd a karmester is. Oldotta a nagy feszültséget, a saját magáét és a darabét is. Szünetben fényképezkedett honfitársaival autogramírás közben, semmi, de semmi művészi allűrt nem vett fel.
Szünet után Prokofjev Rómeó és Júlia szvitjeiből kilenc tételt játszott a Budapesti Fesztiválzenekar Ion Marin vezényletével. A tételek összeállítása nem követte a cselekményt, egyfajta zenei ívre törekedett, így történhetett meg, hogy Júliától előbb búcsúzik Rómeó, mintsem megölte volna Tybaltot. A korábban meghirdetett finn karmester, Osmo Vanska lemondani kényszerült a koncertet, a nagyon ritkán játszott Sibelius-szimfónia helyett Marin a ritkán előadott három Prokofjev-szvit tételeiből válogatott. A tételeket érzelmi töltésük szerint választékosan állították össze, a zenekar itt tudta igazán megmutatni pazar tudását. A sokféle hangszín, tempó, karakter játszása nem okozott gondot, a fergeteges tánctól Rómeó szívszorító sír melletti búcsújáig tökéletesen ábrázolta a tartalmat. Ion Marin a szvittételekben érezte leginkább otthon magát. Vezénylési stílusa, mozdulatai kifejezetten elegánsak, ahogy megjelenése is. Biztos ízléssel vezette a zenekart, bár könnyű dolga volt a kitűnő együttessel. Míg az első részben néha határozatlannak tűnt, rossz beintések, be nem intések, dinamikai meg nem felelések, szünet után biztosan (bombabiztosan) vezényelt, tehetségét, rátermettségét itt érezhettük igazán.
Vanska helyett Marin, skandináv helyett orosz, orosz helyett skandináv – a koncert igazán élvezetes volt.

2007. május 13., Zeneakadémia