Kovács János fantasztikus elképzelésével
(a papiruszportal.hu archívumából [2014])
Szerző: Lehotka Ildikó
Az előző évadban nem jutottam el A bolygó hollandi előadásaira. Amit április 3-án láttam, az egészen kivételes volt. A látvány, a zenei kivitelezés és az előadás hőfoka kiemelte az átlagból, a közönség ovációja, Lukács Gyöngyi Kovács János előtti letérdelése sem nevezhető mindennaposnak.
Az opera első, 1841-es változatát láthattuk, az egyfelvonásost, melynek bukás lett a bemutatón a vége. Wagner még kétszer átdolgozta, a második változat már háromfelvonásos volt, a szünetek helyett zenekari közjátékokkal (a partitúra nemrég került elő), a harmadik az 1843-ban színre került, és ez az, mely az operaszínpadokon látható, „a zeneszerző utolsó szándéka szerinti” módosításokkal. A szöveget Wagner készítette, több forrást felhasznált, például Heine regénytöredékét, újságok oldalain megjelent történeteket, de nem ismerte Walter Scott Rakebyát, Thomas Moore költeményét sem. A bolygó hollandi témája vándormotívum, a szerelem, a megváltás a fő kérdés benne.
Wagner e darabját hallgatva rögtön feltűnik, hogy a Hollandi zenei nyelvezete még a romantikus operákét tükrözi, az egyéni, összetéveszthetetlen wagneri hang itt még csak kevéssé van jelen. A zárt számok is ezt mutatják, a tánc, a nagy kórustablók erre utalnak. Azonban a zenekar aláfestő, láttató szerepe már megjelenik, Wagner a vezérmotívumokkal jellemez, igaz, csak három van a műben.
Szikora János rendezése izgalmas, mindent az opera láttatására használ. Nincsenek üresjáratok, a cselekmény ahol kell, pereg, másutt megáll (a kórusjeleneteknél, itt a látvány nagyon fontos, és remek). Ötletes volt a matrózok tánca csak a csizmát megvilágító fénnyel, a fonólányok modernizált (bár kicsit a Chaplin-filmre hajazó), végtelenített mozdulatai a fonalat jelképező szalagokkal, a parókák. Kevésbé tetszett a kormányos hálózsákja, Mary modernizált kiskosztümje és főnök asszonyos kinézete. Nehéz a hajó(k) megjelenítése, és néha mosolyogtató vagy értelmezhetetlen ötleteket is láthatott a közönség, a mai kornak megfelelően kivetítették a hajót egy leereszthető, perforált falra, melyen máskor felesleges ábrák váltakoztak. A kórus jelmezei közt az egyik egy póló volt, rajta képpel, a szerelmüket jelképezővel. Gyönyörű volt a hollandi ruhája, és nyilvánvalóan Senta szürke otthonkaszerű pongyolája alatt is egy hasonló mintájú ruha rejtőzött (jelmeztervező: Berzsenyi Krisztina).
Az április 3-ai előadás címszereplőjeként Alexandru Agachét hallottuk nagy formátumú, szuggesztív énekléssel. Nagyszerű énekes, számos szerepben bizonyította képességét. Lukács Gyöngyi Sentája jól érzékeltette a nőt, aki egy álomkép alapján választ. Hallottuk gyötrődni, és hallottuk túlzott erővel énekelni: a ballada következetesen magasabb hangon szólalt meg a forte tartományban, inkább salomei megoldással. Szép pianókat is énekelt a művésznő, korábban ritkán ment el a halkabb tartomány felé. Palerdi András Donaldja kellemes volt, de nem erőteljes – valószínűleg Agache kimagasló tolmácsolása miatt is érezhette így a hallgató. Georg szerepében Thomas Piffka lépett fel, kulturált éneklése biztos pontként szerepelhet, de meggyőzőnek nem mondanám. Hangja jó, viszonylag kiegyenlített, zenei megoldásai átlagosak, rá valószínűleg nem fognak operát építeni. Kovács Annamária hangja lenyűgöző, most is csak csodálkozott az ember a hangszínen. Távolságtartóra elképzelt szerepét nagyon jól hozta. Boncsér Gergely Kormányosa is tetszett, a hang biztos, szép.
A legnagyobb elismerés hangján lehet csak szólni az Opera zenekaráról: olyan nyitányt játszottak, hogy az szédületes, eleven, virtuóz, kifejező zene szólalt meg, vészjósló rezesekkel, forgatagszerű dinamikával, Kovács János fantasztikus elképzelésével. A kórus szintén kiváló volt, mind a férfi-, mind a női szólamok, a színészi megoldásokkal együtt.
Nagyszerű előadást láthattunk, reméljük, műsoron marad, nemcsak a Wagner-bicentenárium utáni évben, de a következőkben is.
