A „Haydn–Mozart plusz” sorozat második koncertje
(a papiruszportal.hu archívumából [2011])
Szerző: szabói
A „Haydn–Mozart plusz” sorozat második koncertjét hallgathatta meg az érdeklődő az Olasz Intézetben, a Budapesti Fesztiválzenekar eseményei közül. Bár sem Haydn, sem Mozart műve nem szerepelt, a pluszt jelentette, aki most karmesterként mutatkozott be. A műsor két Weber-darabot, Bottesini Grand duo concertantját és Schumann II. szimfóniáját kínálta. Az Olasz Intézet akusztikája – többször bebizonyosodott – nem ideális a romantikus zenekari művek tolmácsolásához.
Az Oberon Weber utolsó operája, koncerttermekben gyakran felhangzik a nyitány, a teljes mű csak ritka vendég az operaházakban. A Planché szövegére írt Oberon meseopera, és a hangzásvilág is igazodik a történethez. Weber mesterien komponált nyitánya varázslatos kezdéssel indult a zenekar előadásában: a nyugodt indítás (tiszta, szép kürtszólóval) a nyugalmat, a végtelent árasztotta, a fafúvók lefelé irányuló szökdelésének harminckettedei nem metrikusan, hanem éppen az ugrándozást imitálva kissé megbolondítva szóltak. A gyors rész előtt Kavakosz hosszan kitartott hangot kért, ami nyomatékosabbá tette a következő szakaszt. Nagyon szép volt a Hüon érzelmeit kifejező klarinétszóló, érdekes módon lassabban játszották a megszokottnál ezt a részt, de talán az erdő csöndje, nyugalma jobban kiteljesedhetett. Hatalmas timpaniütéseket hallhattunk, jó hangsúlyokat, csodálatos vonós és fafúvós hangzást (bár az oboa egy hajszállal alacsonyabban intonált).
Weber több klarinétversenyt komponált, az Esz-dúr concertino az első, mely erre a hangszerre íródott. Nemcsak az előadóval, Heinrich Baermann-nal – akinek a versenyművet írta – volt szerencséje Webernek, hanem a sors kegye folytán és persze Weber invenciózus zenéje miatt a bajor király olyannyira élvezte a művet, hogy még további klarinétversenyeket rendelt meg. A concertino nagyon kellemes darab, változatos, a lassú bevezetés módot ad a klarinét bársonyos hangjának bemutatására, gyönyörűen játszotta Szitka Rudolf, a variációsorozat pedig a bravúros technika bemutatására is adott bőven lehetőséget. Bár a mű nem a mindennapok legkedveltebbje, mégis érdemes volt műsorra tűzni, különösen ilyen remek előadásban. Kavakosz a darab minden szépségére rámutatott, a zenekari anyag kidolgozottan szólt, Szitka Rudolf személyében egy nagyszerű klarinétost ismerhettünk meg, lélegzetelállító pianissimói mellett a karaktergazdagság jellemezte játékát.
Bottesini Grand duo concertantja szintén az a mű, mely ritkán hallható, a szerző fiatalkori műve, és nem bővelkedik felejthetetlen dallamokban. Az eredetileg két nagybőgőre komponált, majd a hegedű-bőgő összeállítású Grand duo a virtuozitást helyezi előtérbe, és talán a nagybőgő népszerűsítését szolgálta. Bottesini nem véletlenül kapta kortársaitól A nagybőgő Paganinije elnevezést, ez a műve is a rendkívüli technikai tudást mutatja: mindkét szólóhangszerestől a legvirtuózabb megoldásokat kéri. Bár a hegedűsöktől a közönség el is várja a gyors részek minél tökéletesebb játékát, a bőgő lehetőségeit szinte nem is ismeri. A Bottesini-darabban rácsodálkozhattunk a hangszer hangterjedelmére, az üveghangokra, az arpeggiókra. Fejérvári Zsolt egészen elképesztően jól játszott, Eckhardt Violetta a darab kezdetén kicsit visszafogottan, némi bizonytalansággal tolmácsolta szólamát, nem mindennapi dolog, ha azt ember Leonidasz Kavakosz vezénylete alatt játssza a hegedűszólót. A két művész összjátéka míves, egymásra figyelő volt, apró rezdülésekből is megértették egymást.
A koncert záró darabjaként Schumann II. szimfóniája szólt. Bár a közönség nem túl lelkesen fogadta a Mendelssohn vezényelte előadást, utóélete igen sikeres. A négytételes C-dúr mű I. tételének expozíciója jó hangsúlyokkal szólt, igazán tetszett a táncos karakter néhány ütemben, még sosem hallottam így azt a szakaszt. A kidolgozási rész hatalmas timpaniütései, a kürtök bevágásszerű megszólalásai is jelezték azt az iszonyú erőt, feszültséget, mely a tételből áradt. A Scherzo hangsúlyai is jó karaktert hoztak, az első trió után más megközelítésben szólt a téma, majd harmadszorra is.
A lassú tétel intenzív vonós hangzása lenyűgöző volt, különösen a téma másodszori bemutatásakor. Jó volt a feszesen tartott fugatoszerű rész, a dinamikai megoldások sokszor rebbenésszerű finomságai. Kavakosz pálca nélkül irányította az Adagio espressivót.
A zárótételben érdekes volt a lírai és erőteljesebb részek összekapcsolása, nem omlottak el a lágyabb dallamok, izmosnak, mindenhol határozott körvonalúnak hallottam a tételt. A himnikus rész és a kódaszerűen hosszú zárás szintén nagyon jó volt.
Kavakosz hegedűsként már bemutatkozott a magyar közönség előtt, nem is akárhogyan, a Fesztiválzenekar vendégeként Perényi Miklóssal úgy játszották Brahms Kettős versenyét, hogy aki ott volt, nem feledi egyhamar. Kavakosz zenekar-irányító képessége figyelemre méltó, nem hiányzik az egyéni megoldásokra való törekvés. Mozdulatai rendkívül plasztikusak, végigköveti az íveket, mindkét keze irányít, pontosan int. Szuggesztív egyénisége a zenekarra is átsugárzott.
Olasz Kultúrintézet, 2011. április 17.
