Kései évadnyitó a Szlovák Nemzeti Filharmóniában
(a papiruszportal.hu archívumából [2007])
Szerző: G. Bogár Edit
Terveim szerint nem ez lett volna az első alkalom, amikor koncertre megyek Pozsonyban, de egy korábbi áriaest betegség miatt elmaradt. Későn kezdődött a Szlovák Filharmonikusok 59. koncertszezonja, de a zenekar eddig főleg külföldön lépett fel: Csehország, Lengyelország, Olaszország, Ausztria, Japán, Franciaország előbb hallhatta őket, mint a hazai közönség. Igaz, kárpótlásul ott volt a Pozsonyi Zenei Ünnepek novemberi koncertsorozata, de a szeptember és az október fájdalmasan kevés komolyzenei eseményt kínált.
A december 12-i és 13-i nyitókoncertek viszont egy világszerte méltatlanul ritkán játszott darabot ismertettek meg a közönséggel, Hector Berlioz Krisztus gyermekkora című oratóriumát. Jómagam a második előadást hallgattam meg.
Mielőtt magáról a hangversenyről írnék, ismerkedjünk meg a hellyel! A régi nemzeti színház szomszédságában álló Redoute 1773-ban barokk stílusban épült, majd 1913–1919 között neobarokk, rokokó és Art Nouveau elemekkel tarkítva építették újjá. Az egykori magtár méltó párja a színháznak és a szintén ezen a téren álló, patinás Carlton Hotelnek. (A mi Zeneakadémiánk szépségével persze legfeljebb a bécsi Musikverein veheti fel a versenyt.) Maga a terem 700 férőhelyes, enteriőrje kissé a Duna-palota hangversenytermére emlékeztet. Bár az előző napi internetes jegyfoglalás szerint minden jegy elkelt, volt még szabad hely. Sajnos itt is azt kellett tapasztalni, mint otthon: a közönségben nagyon kevés volt a fiatal, a többség 40 fölötti vagy még idősebb. A megjelenés korunkhoz híven vegyes volt: a sípulóvertől a kiskosztümön át az estélyiig mindent lehetett látni. Meglepően olcsó a büfé: két deci gyümölcslé vagy egy kávé egyaránt húsz korona, azaz kb. 150 forint – melyik magyar kulturális intézményben találunk hasonlót?
Berlioznak ezt az opus 25. számú trilógiáját a különböző lexikonok, kézikönyvek éppen csak felsorolják, a világhálón is alig találtam róla írást. Műfaját tekintve nehezen meghatározható: oratóriumként tartják számon, de könnyen el tudnám képzelni színpadra állítva is (van, aki hangversenyoperának titulálja), ugyanakkor a hagyományos oratóriumoktól eltérően nagyon sok benne a tisztán instrumentális rész. A harmadik rész két fuvolára és hárfára írt triója akár önálló darabnak is elmegy. És nemhiába tartják Berliozt a hangszerelés egyik legnagyobb mesterének: soha nem volt érezhető törés a zenekari felrakásban, soha nem gondolta úgy az ember, hogy itt vagy ott más hangzást is el tudna képzelni. Nem: minden pontosan a helyén van, minden úgy jó, ahogy a szerző megálmodta és leírta.
A tökéletes zenekari hangzások mellett szinte másodlagosnak tűnik a szólisták és a kórus szerepe. Pedig a szólisták igazán nagyszerűek voltak. A jelenlegi vezető szlovák szoprán, Adriana Kohútková Mária szerepében is remekelt: egyenletes, telt hangja egy pillanatra sem volt bizonytalan, szinte láttuk magunk előtt a gyermekével menekülő, kétségbeesetten szerető anyát. Elegánsan, ugyanakkor természetesen jelenítette meg szerepét. A legkiemelkedőbb teljesítményt a Narrátort éneklő, a Magyar Állami Operaházban is gyakran fellépő Otokar Klein nyújtotta. Világos árnyalatú, kissé nazális tenorjának első hangjaira felkaptam a fejemet. Kifejezetten „jól állt” ehhez a hanghoz a francia szöveg, melyet olyan tökéletes artikulációval adott elő, hogy bizonyára le tudtam volna írni fonetikusan, és ha tudnék franciául, az ő szerepét mindenképpen értettem volna. A többi szólista és a kórus szövegmondása nem volt ennyire tiszta, de nem is kenték el a szöveget, mint ahogyan az az operistáknál oly gyakran előfordul. Szent Józsefként a bariton Vladimír Chmelót hallhattuk, különösebb beleélés nélkül, de roppant korrektül, hibátlanul énekelt. A két basszus, Peter Mikuláš és Stanislav Beòaèka közül az utóbbinak súlyosabb, kissé fátyolos színezetű hangja talán jobban illett Heródes figurájához, mint Mikulášé, ugyanakkor Beòaèka olykor bariton hangszínű, világos árnyalatú basszusa is meggyőzően adta elő a trilógia első részének g-moll áriáját, melyet nem véletlenül mondanak a mű legkiemelkedőbb jelenetének.
A kórus (karigazgató Jozef Chabroò) mindvégig hajlékony, szép hangon énekelt, a kisebb együttesekben, kamarakórus-szerű jelenetekben éppúgy, mint a tutikban.
A zenekar, bár nem volt könnyű dolga (igaz, a Berlioztól várhatónál mégiscsak Vladimir Chmelokevesebb), kiváló teljesítményt nyújtott. Külön ki kell emelni a csellók meleg, bársonyos hangját, mely még a pizzicatókban is megmaradt, valamint a már említett fuvola–hárfa betét mellett a fúvós kamararészeket és a rézfúvósok stílusosan harsány, mégis mértéktartó hangzását.
Az idős francia karmestert, Serge Baudót nem kell bemutatni a magyar közönségnek sem. Most is mestersége legjavát nyújtotta, pontosan összetartotta a zenekart, kórust és a szólistákat, tempói és a kért dinamikák remekbe szabottak voltak.
Ismerem magamat: meglehetősen igényes vagyok. Nem szoktam ilyet írni, de most kénytelen vagyok: hibátlan koncertet láttunk-hallottunk.
Az oratórium tematikájában is méltó volt az adventi ünnepekhez. S mintha a természet is megérezte volna, milyen nagyszerű előadásban volt része a közönségnek, csendes-puha hóesésbe léptünk ki a koncert után.
A Szlovák Filharmónia hangversenyterme, 2007. december 13.
Berlioz: Krisztus gyermekkora – oratórium
A Szlovák Filharmónia Zenekara és Énekkara
Vezényelt: Serge Baudo
Karigazgató: Jozef Chabroò
Szólisták:
Mária – Adriana Kohútková
Narrátor: Otokár Klein
Szent József: Vladimír Chmelo
Herodes: Peter Mikuláš
Polydorus: Stanislav Beòaèka
