Simone Dinnerstein Bach-lemeze
a papiruszportal.hu archívumából [2011]
Szerző: Lehotka Ildikó
A művészcsaládból származó Simone Dinnerstein leginkább Bach-játékával hívta fel magára a figyelmet, legutóbbi lemeze – még korábbi kiadója gondozásában – a Goldberg variációkkal váratlanul meleg kritikai és közönségsikert hozott, egyebek mellett hetekig vezette a Billboard klasszikus zenei CD-eladási listáját. Bach és egy csinos művésznő – a lemezborítón és a kísérőfüzetben az édesapa képeinek részleteivel, a zene és a képzőművészet egymásra hatásával – valószínűleg sikerre számíthat.
Különös szépség, tudatja a lemez, egy Bacon-idézettel. A szépséget nehéz megfogni, kategorizálni, megmondani, mi is az. A lemezen Bach műveiből szerepel egy kis csokor, Bachot általában szeretik, ha nem, akkor is elismerik. Nehezebb kérdés megítélni, hogy a sok, Bachot játszó művész közt ki az, aki eredetit, maradandót alkot akár lemezfelvétellel, akár koncerten, a lemezpiacon rengeteg igen eredeti, jó és sajnos átlag alatti kiadvány van. Dinnerstein cédéjén túlnyomóan átiratok szerepelnek, van két versenymű, és a gyönyörű Angol szvit.
A három, nem Bach készítette átiratból az első az Ich rufe zu Dir, Herr Jesu Christ kantátájának nyitó része, Busoni átiratában. Busoni a romantikus előadásmód egyik képviselője, több Bach-átirata ismert. A monumentális darab tömbje még nagyobbnak hangzik, kevés faragással, zavarba ejtő megoldásokkal.
A Kempff által átírt korál inkább virtuóz darabra hasonlít, a koráldallam a fölötte szóló folyondárdallam miatt jellegtelen, nem is érezzük az improvizációjelleget. A számunkra oly kedves 147. kantáta Myra Hess által átírt korálja (a Zeneakadémia koncertre hívó szignálja) jellegtelen, sok elhibázott egyéni ízzel.
Az Angol szvit Prelúdiuma semmi izgalmat nem takar, szinte mechanikus játékot hallunk. Az Allemande hosszúnak tűnik, a díszítések öncélúak, a Courante elég sokféle karaktert hoz, nem tudom, melyik lenne a legfontosabb, halvány belesietések is előfordulnak. A rejtett többszólamúság nem derül ki a csapongás miatt. A Sarabande romantikus megoldásai egy korábbi előadóművészi megközelítést vélelmez, a két Gavotte karaktere közül az elsőé jó, bár itt is érezhető némi csapongás. A második Gavotte-tal nem igazán tud mit kezdeni Dinnerstein, jelentéktelen, könnyű fajsúlyú. A Gigue indításából nem derül ki az ütemegység, a viszonylag rövid hangok jók.
A lemezen hallható két versenymű a legkorábbi Bach billentyűs koncertjei közül, mindkettő eredetileg hegedűre íródott. Az f-moll zongoraverseny a g-moll hegedűverseny átirata. A mű első tételének lezárása igen furcsa, elrepül, holott a tételre jellemző karakteres zenei anyag egész mást sugall. A csodálatos lassú tétel, mely oboán is megszólal egy kantátában, a maga intimitásával kevés ebben az előadásban. A díszítések inkább a virtuozitást takarják, nem a színezést, a kis belesietések nem kellenek. Nem érzem azt a lélegzetelállító rácsodálkozást, amit pedig ez a tétel szinte minden körülmény közt kivált. A záró tétel hangsúlyai nincsenek a helyükön, a zenei anyag változása nem jelenik meg kisebb-nagyobb cezúrákkal a művésznő előadásában, a dallamok helyenként hasasok. A d-moll versenymű első tétele kellemes háttérzene (az egész lemez inkább ezt szolgálja), szép viszont a főtéma a zenekaron, a zongora háttérben maradó figurációival. A lassú tétel nem igazán lélegzik, az Allegro viszonylag jól eltalált.
A Kammerorchester Staatskapelle Berlin jó zenekar, a művésznő elképzelését valósítják meg. A karmester nélkül játszó zenekar és a szólista közös munkáját Dinnerstein a barokk korabeli gyakorlathoz hasonlítja, a kamarazenéhez. Simone Dinnerstein nem akar historikus előadó lenni, azt játssza, amit érez. Ez sajnos kevés. A művek tolmácsolása nem átgondolt, gyakran a ritmika is bicsaklik, a trillák gyengék, a tempótartás is hibádzik helyenként, bár a rendkívül érdekes kísérőfüzetben – mely azért nem nélkülöz némi családi fényezést – a művésznőt kérdező Alan Rusbridger megemlíti a következetes, szigorú ritmikát, Dinnerstein ezt nem így gondolja. A zenekar hol vibratóval, hol anélkül játszik, a könnyedséget hiányolom, de ez nem a zenekar elgondolása érzésem szerint.
Idegen előadásmód, szépség nélkül – Bach és Dinnerstein nem találkozott.
Bach: A Strange Beauty
Sony, 2011
