A Magyar Szabadságharc: vereség vagy győzelem?
a papiruszportal.hu archívumából [2006]
Szerző: Tuza Lukács József
Harcoltunk egyedül, elszigetelten a világ többi részétől (Kossuth Lajos, 1849)
Kedves Venezuelában élő honfitársunk, Tuza Lukács József ír 1956 kapcsán forradalomról, szabadságharcról, hazáról, magyarságról. A szerző serdülőként, a szabadságharc után hagyta el az országot, s a mindennapi itthoni adok-kapokban nem árt arra is figyelni, hogy vajon hogyan értékeli egy egykori 56-os külföldről a forradalmat és a feldolgozását, amelynek lezárása még mindig nagyon távolinak tűnik.
Nem könnyű az 1956-os Magyar Szabadságharcról írni annak, akit honfitársaim azzal vádolhatnának, hogy nem vagyok magyar. Még talán igazat is kell adnom nekik. Törvény szerint nem vagyok magyar, ráadásul 50 éve nem élek Magyarországon. De sem Kádárék, sem utódaik nem vehették-vehetik el egy külföldön élő magyartól, és tőlem sem, a magyar vért és a rendületlen magyar érzelmet, valamint a magyar múltunk büszkeségét sem.
Írtam mint két rendszer embere, azaz az 1945 előttié és az 1945 utánié. 1956-ig a háború utáni rendszerben nőttem fel, és a háború előtti rendszer szellemében nevelkedtem a szellemi szüleimmel 1958 óta egy szabad világban. Szerencsés vagyok, mert megismerhettem Magyarország mindkét társadalmi rendszerét. Nagy előny volt számomra, hogy külföldön szabad világban élhettem anélkül, hogy valaha is olyan érdeket kellett volna szolgálnom, amely a meggyőződésemmel ellentétben állt. Szabadon gondolkozhattam és nyilváníthattam véleményt. Ebben a szabad szellemben ítélem a múltat s látom a mulasztottakat, és – amit még fontosabbnak tartok – értékelem Magyar Nemzetemet.
Nem volt szándékomban a Forradalom részletezése, hiszen mások sokkal jobban és tudományos eszközökkel írtak róla. Az írással két fő célt szeretnék elérni: szólni a mai fiatalsághoz, amely úgy érzi, hogy szüksége van nemzete történelmét az igazság fényében megismerni; valamint utat mutatni mindazoknak a honfitársaimnak, akik úgy vélnék, hogy Hazánk jobb sorsot is megérdemelne.
Történelmi szempontból érdekesebbnek és célravezetőnek találtam azokra a tényekre mutatni, amelyek döntő szerepet játszottak Szabadságharcunk lezajlásában és végződésében. Nem a „hogyannal”, hanem a „miérttel” igyekeztem foglalkozni, mert úgy véltem, hogy a „miért” ad értelmet minden történelmi eseménynek.
Fontosnak tartottam mindazokra a vonásokra rámutatni, amelyek Hazánkat jellemzik, helyesebben: 18 éves függetlensége alatt szomorú jellemzőivé váltak – mindez ellentéte annak, amit nemcsak a Magyarföldön élők, hanem a világ minden részére szórt magyarok kívánnak hazájuknak, és amiért ötven évvel ezelőtt annyian áldozták életüket. Elkerülhetetlenné vált, hogy kinyilvánítsam legnagyobb csalódásomat. Lehetséges, hogy akadnak olyanok, akik nem értnek egyet velem, de meg vagyok győződve arról, hogy lényegesen többen vannak azok, akik úgy gondolkoznak, mint én.
Külön hangsúlyt fektettem mindazokra az idegen véleményekre, amelyek magyar értékeket vallanak, de mintha szisztematikusan és tudatosan mellőzve lettek volna Magyarország 18 éves függetlensége alatt, ami megbocsáthatatlan mulasztás.
Amit eddig diplomáciai téren tettek az ország érdekében, nagyon sok kívánnivalót hagy maga után, s talán nemtörődömségre és hanyagságra utalna. A diplomácia hallgatólagossága mintha egy rendszer érdekeit szolgálná, és nem a magyarságét. A Magyar Szabadságharc véres leverésének 50. évfordulója elmulaszthatatlan alkalom, hogy úgy a Magyar Kormány, mint minden magyar, megragadjon minden eszközt Magyarország és a szétszórt magyarság érdekében.
Írtam azon lelkiismeretes fiataloknak, akik ma hazánk reményei.
Írta valaki: „Nagyon sok mindenre nem lehetünk feltétel nélkül büszkék XX. század történelmünkben, de 56-ra feltétlenül.” De szomorú valóság ez! Nemzetünk díszruháját évszázadokon át emésztette a balsors molya, míg gyászruhája a szabadság nevében vérrel öntöztetett.
Nemzetünk évszázados balsorsa Árpád istene verése, mert elhagytuk őseink istenét, vagy Szent István istenének hazánk hűsége és hite próbára tevése? A téves Istent választottuk, vagy az Isten nem választott ki bennünket mint népét? Vagy az Isten kiválasztotta a Magyar Népet egy nagy történelmi szerep betöltésére?
A magyar nép évszázadokon át térdelt Istene előtt hazájáért, várván, nyújtsa feléje védő karját. Évszázadokon át Istenünk túlságosan messze volt tőlünk ahhoz, hogy meghallhatta volna keresztény nemzete fohászát, és csak más hatalmak „védő karja” igyekezett mindig szorgalmas sietséggel felénk nyúlni.
A Magyar Nemzet évszázadokon át tette fel magának a kérdést: „Rabok legyünk vagy szabadok?” – de valahányszor a szabadságát választotta, a gyászsiralom bőségével lett megáldva. 1956-ban a Magyar Nemzet még egyszer talpra állt Istene előtt szabadságáért – de a várva várt védő kar ismét nem nyúlt feléje, s a balsors tovább tépte. A Magyar Nemzet 1956 októberében még egyszer talpára állt Istene előtt, várva bizalommal az ő és Nyugat védő karját, de mint mindig, most is más kar sietett „segítségére” szorgalmasan: a vörös csillagos.
Miért állt még egyszer talpra nemzetünk 1956 októberében? Ötven év után bizonyára vannak, akik nagyon keveset tudnak az 1956-ot megelőző évekről. Mit kívánt nemzetünk? Hogy valami fogalmunk lehessen Magyarország helyzetéről, szeretném leírni saját gyermekkori éveimet.
Mikor az első elemit kezdtem, a háború előtti rendszer mintájára folyt az oktatás. Pár hónap múlva minden megváltozott: az értesítőnkről eltűnt (!) magyar koronás címerünk, s helyébe a vörös csillagost, a sarlós-kalapácsosat tették. Megszűnt a hivatalos hittanóránk! 1948 ősze volt. A keresztet felváltották az iskolatermek falán Sztalin „apánk”, Lenin és Rákosi vagy Marx képei. Ezek az emberek néztek le ránk, s reménykedtek, hogy a magyar ifjúság lesz az új rendszer megingathatatlan oszlopa, ami örökíteni fogja a szovjet „szocializmust”. Az új rendszer, a „dicsőséges felszabadító” hadsereg szuronyai árnyékában mindent elkövetett, hogy a magyar ifjúság legyen a legszilárdabb szocialista alapzata. Az iskolában nevelték belénk a szovjet „hősiességet”; hogyan győzték le a német hadsereget és hogyan „szabadítottak” fel bennünket. Ám szorgalmasan elhallgattak egypár „jelentéktelen” történelmi tényt, például azt, hogy Amerika és Anglia segítségével „szabadították” fel a Magyar Nemzetet, és hogy tartoztak 600 millió dollár kölcsönnel, amit sohasem fizettek vissza. Hogy az Egyesült Államok ellátta Sztalint 7000 tankkal, 15 000 repülőgéppel és 428 000 gépkocsival, cigarettával és élelmiszerrel. Azt sem tanították, hogy a háború első fázisában milyen „dicsőségesen” adták meg magukat ezrével a szovjet katonák a megszálló erőknek. Azt sem tanították, hogy a „dicsőséges felszabadítóink” mekkora „hősiességgel” erőszakolták meg asszonyainkat és lányainkat, lőtték le védő férjüket és apjukat jelenlétükben. Azt sem tanították, hogy mikor Sztalin szövetségesei panaszkodtak neki, hogy hadserege emberei milyen gyalázatosan viselkednek a „felszabadított” országokban, Sztalin a legcinikusabban megjegyezte: „Szegények, valamivel szórakozniuk is kell!” Azt is elhallgatták, hogy Magyarországon volt az az összes szatellit ország között a legvadabb, kegyetlenebb és embertelenebb diktatúra, kiszolgáltatás, elnyomás és üldözés Rákosi és társai által.
Az én falumban (Nógrádmegyer) április 4-én mentünk a temetőbe a szovjet katonák síremlékeihez „hálát adni” és „megköszönni” az önzetlen önfeláldozásukat a magyarok „szabadságáért”.
Egy énekórán énekelnem kellett egy népi éneket, de szerencsétlenségemre az Isten is benne volt. Mikor odaértem az Istenhez, tanítóm leültetett. Nagyon dühös lettem ezért. Az énekóra folytatódott különféle, kommunistákat dicsérő énekek gyakorlásával. Tanítóm felszólított, hogy énekeljek. Felálltam, s mondtam neki, hogy nem énekelem, mert ő nem engedte, hogy befejezzem az enyémet. Tanítóm elveszítette türelmét, és nekem esett tenyerével és öklével; elvert, mint a kétfenekű dobot – de nem énekeltem az énekét! Egy Március 15-e alkalmával, mikor nekem kellett volna szavalnom Petőfi „Talpra Magyar” versét, elvették tőlem, s adtak helyébe egy másikat. A tanítóm minden erőfeszítése ellenére is visszautasítottam, és hazamentem. Természetesen voltak, akiknek a Szovjetunió „megváltó” volt. Egy ilyen fiúval keveredtem nagy vitába egy ebédidő alkalmán, mikor 1955 nyarán a rákoskeresztúri kolhozban dolgoztam. Szénát gyűjtöttünk. Délben leültünk ebédelni, és elkezdtük szidni az oroszokat, de egyikünk védelmébe vette őket. Olyannyira elöntött a méreg, hogy felkaptam vasvillámat, és elkezdtem üldözni vele. Leírhatatlan, menyire „imádtuk” őket!
Magyarországnak hadisarcot kellett fizetnie a Szovjetuniónak, és hogy a „felszabadított” Magyar Nemzet még jobban kimutathassa Moszkva iránti hűségét és szeretetét, a megszálló csapatokat is ellátta minden szükségessel. Eredmény: vagy nem volt semmi, vagy ami volt, nem volt elég a Magyar Népnek. Nem volt nehéz felelősöket találni. A reakciósok, a nácik, a kapitalisták, a szocializmus ellenségei (?) és a kulákok fizették a számlát.
Reggel jó korán keltem, hogy a közért ajtaja előtt tolakodjam azért, hogy kaphassak egy alacsony számot, ami biztosíthatta, hogy a napi öt személyre kiszabott 1 kg kenyeret hazavihessem. Ezt később csökkentették fél kilóra. A nagyapámat, mert nem volt családos és öreg is volt, már nem számították bele ebbe a „szociális előnybe”. Családunk helyzete akkor javult, mikor sikerült bekerülnöm a pékségbe, ahol kora reggel kezdtem dolgozni többi társaimmal. Ekkor vehettem EGÉSZ kenyeret (!), fehéret vagy feketét, AMENNYIT CSAK AKARTAM. Egyszer a nagyapám magához hívott, és megkérdezett: „Jozsókám, tudnál-e venni nekem kenyeret?” „Hát mán hogyne tudnék, ipapa! Milyet akar, fehéret vagy feketét?” „Hát hozzál akármilyet!” (Nógrádmegyer palóc vidék, és arrafelé mi így beszéltünk.) Miután befejeztem a munkát a pékségben, megjelentem nagyapám előtt egy szép, 2 kilós fehér kenyérrel. Mikor odaadtam neki, elsírta magát! Utaztam Nógrádmegyerből Rákosra, oda-vissza egy nap alatt, két kenyérért. Mindenki lopott, amit és ahol tudott, hogy valahogy megélhessen. Elvégre az úttörő nem lopott, hanem hiányzó dolgait beszerezte. A magyarok problémája sokkal nagyobb volt, mint ahogyan azt brutálisan összefoglalták: „Be fogjuk fogni a pofájukat gulyással!” A magyar nép problémája sokkal tovább ment a gulyásnál: a szabadságát akarta.
A kommunista szocializmus iránti „szeretetem” mindig erősebb és erősebb lett. Volt szerencsém beszélgetni magyarokkal, akik szovjet fogságba estek a II. világháborúban, és voltak olyan szerencsések, hogy hazatérhettek – élve. Garcsár Ferenc, jó barátunk, aki meg tudott szökni a szovjet hadifogolytáborból, szomorúan értesült bajtársai szerencsétlen sorsairól. Amiket meséltek e fogolytáborokról, azt ma nehezen tudnák elhinni! (Érdekes, mennyire elhallgatják a szovjet fogolytáborokat, és azt a fogolytábort, ami az egész Magyarország volt …)
A keserűség, a nyomor a reménytelenség az emberek mindennapi kenyere volt. A vágy a szabadság után, egy szabad ország után, egy tisztességes életért, habár csendes volt, minden magyarban élt. Keserű sorsa, amit a győztes nyugati hatalmak kényszerítettek rá, nem oltotta ki benne reményét. A magyar ifjúság, ami a szocializmus bástyájaként lett elképzelve, nem hagyta el magyar érzelmét és nem mondott le hazája iránti szeretetéről.
1953 augusztusában elkötöztünk Nógrádmegyerből Rákoshegyre, ahol a 4. elemimet kezdtem. Itt kötöttem jó barátságot Korpos József osztálytársammal. Ebben az évben kezdtük tervezni szökésünket Magyarországról. Nem akartunk tovább elnyomásban élni, szabadok akartunk lenni, tisztességes életet élni. Élni egy olyan helyen, ahol nem kellene dicsérni Hazánk elnyomóit és kizsákmányolóit. Torkig voltunk a leggyalázatosabb megalázásokkal.
Tizenegy évesek voltunk. Tanítóink és tanáraink, kettő-három kivételével, igyekeztek belénk nevelni a hazánk iránti szeretetet és a kommunizmus iránti gyűlöletet, csendben, de hatásosan; egyszerűen, de nagyszerűen. Vajon melyik magyar gyerekben nem élt volna a hazája iránti szeretet, mikor minden reggel, a nógrádmegyeri iskola udvarán felsorakozva, nagy lelkesedéssel imádkoztuk Vörösmarty Mihály Szózatát.
A győztes hatalmak csapatai kivonultak Ausztriából, szabad, független és semleges ország lett. Mennyire örültünk, meg voltunk győződve arról, hogy Magyarország lesz a következő, ahonnan a ruszkik ki fognak vonulni. Istenem, de keserű csalódássá vált lelkesedésünk. Múltak a hónapok, de az oroszok még a legcsekélyebb szándékukat sem mutatták, hogy kimenjenek az országból.
1956. október 23-án kitört a Magyar Forradalom. A vágyak és a remények fénye új életet töltött az emberekbe. Novemberben elmentem Rákoskeresztúrra fegyvert keresni, miután a rákoshegyi rendőrségről oda utasítottak, hogy én is beléphessek az „átkozott ruszkik” elleni harcba. Eljutottam a nemzetőr-parancsnokságra, ahol rövid várakozás után vágyam megvalósult: fegyvert foghattam kezembe. Miután a parancsnok felvette adataimat és aláírtam a besorozási okmányt, kaptam egy karabélyt és tíz töltényt. Hivatalosan Nemzetőr lettem! Ez volt addigi rövid életem legboldogabb napja. Nem voltak harcok, vigyáztunk a város rendjére. Vártuk a Nyugat segítségét. A hírek zavarosak voltak. „A segítség már elindult”; „a segítség már Győrnél van”; „a segítség már közel van”; „Magyarország szabad és független”; stb. A „segítséggel” nem találkoztunk, de szovjet tankoszloppal igen. Megállt a város közepén, s körülálltuk a parancsnok gépkocsiját. A tiszt rendesen viselkedett velünk, közölte, hogy megy a Szuezi-csatornához. Megkérdezett bennünket: „Milyen távol van a Szuezi-csatorna?” Mondtuk neki, hogy Budapesten van, Magyarországon, de ő mégis a Szuezi-csatornához ment… Ezt a parancsot adták ki neki. Meg kell hagyni, hogy a lakosság dicséretre méltóan viselkedett.
Csak néhány napig voltunk szabadok, de végre mégis szabadok voltunk! Minden igazi magyar érzelmű ünnepelte a függetlenséget. Az a rövid pár nap, amit szabadon éltünk és új reményt, lelkesedést öntött mindenkibe, kegyetlenül le lett verve. Újra gyász és siralom fedte be hazánkat. Magyarország még egyszer elesett!
Eljött az idő az 1953-ban megszületett terv megvalósítására. November 12-én felkerestem barátomat. „Korpos, eljött az alkalom, menjünk most, vagy soha többé!” Másnap elindultunk hárman a szabadság felé. Barátom és én 14 évesek voltunk, harmadik iskolatársunk 13. Nagy kerülővel mentünk Ausztria felé, minden stratégiai ponton csak orosz katonákat találtunk. Magyarországot még egyszer megszállták.
Tervünk szerint Jugoszláviába akartunk eljutni, s onnan Ausztriába. 14-én érkeztünk Szegedre, ahol egy öreg néni szállást adott nekünk. Mielőtt bementünk volna a házba, figyelmeztetett bennünket, várjunk egy ideig az utcán, és vigyázzunk, nehogy lásson valaki, mert éjjelenként összeszedik mindazokat, akikről gyanítják, hogy nem szegedi lakosok. Elmondtuk szándékainkat, mire az öreg néni és a család figyelmeztetett, ne menjünk Jugoszláviába, mert ott nagyon rosszul bánnak a magyar menekültekkel, sőt, sokakat vissza is adtak. „Menjetek Ausztriába, sokkal biztosabb!” – és megadták egy Szombathelyen lakó barátjuk címét.
November 17-én Fertőszentmiklóson szálltunk le a vonatról. A vonatunk balra ment, mi pedig jobbra, Ausztria felé. Mikor elment mellettünk, a három, addig zsúfolásig telt személykocsiban csak pár utas lézengett. Azonnal kettes sorba álltunk, és elindultunk a szabadság felé. Az oszlop elején mentem. Hányan lehettünk az este? Úgy 200-an. Mikor kiértünk az állomásról, egy volt katona honfitársunk megállított bennünket, hogy rendezze a csoportot. Kért tíz önkéntest, azonnal jelentkeztem. Az elöl járó csoport feladata volt a többit védeni. Mindegyikünk értette, amit mondott: Mi megyünk elöl, és ha őrséggel találkozunk, lőjenek ránk, hogy a többiek megmenekülhessenek. Eljutottunk a határig, amit a magas, fából készült őrtorony jelzett. Már jó sötét volt, hiszen 8 óra felé járt az idő. Síri csend. Kúszva közeledtünk a határhoz, de előttünk állt a torony. Az osztrák zászló és köztünk csak az őrtorony és a felgöngyölített szögesdrót volt. Tanácskoztunk, van-e valaki a toronyban. Emlékszem, megjegyeztem: „Ha lenne ott valaki, már rég ránk lőttek volna.”
Valóban üres volt a torony, és a környékén sem voltak őrök. Ahogy csak a torkunkon kifért, úgy kiáltottuk a többieknek: Üres a torony! Örültünk, énekeltünk, táncoltunk, egymást csókoltuk – hogy HAZÁNKAT „végre elhagyhattuk”. Ki tudja, hányan örökre is. Átléptük a határt Pomogynál anélkül, hogy valamelyikünk is elbúcsúzott volna hazájától.
Kikből állt a csoport? „Katonaszökevények”, fiatal fiúk és lányok egyedül, házaspárok csecsemőkkel, gyermekes szülők, öregek, fiatalok, kevésbé fiatalok.
Nem búcsúztunk el hazánktól, mert nem azt hagytuk ott, hanem a kommunizmust, egy ránk kényszerített rendszert, amit minden, hazáját szerető magyar gyűlölt.
A forradalom elveszett, mert egyedül harcoltunk. Nem tudtuk megölni ugyan a hatalmas Medvét, de legalább beléje martunk!
Ötven év után meg kell emlékezni Ausztriáról és népéről, minden magyar, aki oda menekült, hálás köszönettel tartozik az önzetlen segítségéért, szeretetéért és áldozatáért!
Ne gondolja egy magyar sem, hogy Árpád istene ostorozott bennünket, ő jó helyre vitte népét, nem tudhatta előre, milyen sors fog várni leszármazottaira. Nem az Isten volt távol tőlünk, vagy mi Tőle, hanem az ellenségeink voltak mindig nagyon közel – és akiktől segítséget vártunk…
Forradalmunk leverése: veszteség vagy győzelem?
Hruscsov: „…a kínaiak is beleegyeztek a csapatkivonásba. (…) Egy kiáltványt kell még ma megfogalmaznunk a népi demokratikus országokból való csapatkivonásról.”
Molotov: „Ki kell nyilvánítanunk a viszonyunkat az új kormánnyal. Mi tárgyalásba lépünk a csapatok kivonásáról.” (1956. október 30-i jegyzőkönyv Radics Géza 1956 és előzményei című művéből)
Ha Moszkva és az ő „magyar” lakájai szempontjából ítéljük a Magyar Szabadságharc leverését, tagadhatatlanul magyar vereség és kommunista győzelem volt. Ha a Magyar Nemzet és történelmi szerepe betöltése szempontjából nézzük, és ha a nemzeti érzelem mérlegén ítéljük meg a dolgot, akkor az 1956-os Magyar Forradalom győzelem volt Magyarország számára, és katasztrofális vereség Moszkvának, amelynek következményét még nem is sejtették.
Hadi szempontból moszkvai győzelem volt, ami a Vörös Hadsereg dicsőségét hirdette. A dicsőség nagysága egyenes arányban kell legyen a legyőzöttek számával. Németország 3200 harckocsit alkalmazott a Szovjetunió ellen 1941 nyarán, egy kb. 3000 kilométeres fronton. Moszkva 1956-ban az ukrán–magyar határon felállított 16 divíziót és 6000 harckocsit. Budapest ellen küldött 140 000, jól felszerelt katonát és 4000 harckocsit, ami szembeszállt egy katonai szempontból nevetséges erővel. Igen, számában nevetséges erő volt, de egyiküket sem kellett Patton tábornoknak a lovaglópálcájával lelkesítenie, mert nervous breakadownban „szenvedtek” volna, mint az ő jól táplált amerikai katonái a szicíliai partokon a második világháborúban. Ideológiai szempontból pirruszi győzelem volt, mert egyszer s mindenkorra aláaknázta a szocializmus elveit, doktrínáját és dogmáját. Milovan Gyilasz rövid idő múlva állította: „A Magyar Forradalom, még ha leverten is, a kommunizmus vége kezdetét jelenti.” A következmények bebizonyították Gyilasz jóslatát. Az addigi nyugati kommunisták, akik hű követői voltak a moszkvai kommunizmusnak, ráébredtek arra, hogy mindaz a szocialista erény és vívmány, amit addig hirdettek, nem más, mint hazugság. A nyugati kommunisták elváltak Moszkvától. A Magyar Szabadságharc hatalmas áldozata árán bebizonyította a világnak, hogy a szovjet rendszer az emberiség legkegyetlenebb ellensége, kizsákmányolója és legnagyobb hazugsága, és a Szovjetunió nem sérthetetlen, monolit tömb.
A Magyar Forradalom nemcsak a Szovjetunió és a kommunizmus sírját ásta meg, hanem a nyugati kommunistákét is. A Magyar Szabadságharc lehúzta az idealizált álarcot a nyugati kommunista elvekről. A földig rombolta a szocializmus teóriáját, miszerint csak a szocializmus lehetett az az eszköz, ami megvalósíthatja az emberiség földi boldogságát.
1596-ig az emberiség életét a történelem legmagasabb csúcspontjáról a francia forradalom fényessége világította be egyedül. 1956 után a Magyar Forradalom helyezkedett melléje, még nagyobb fénnyel. A francia forradalom után megcáfolhatatlanul a világ legfényesebb eseménye az 56-os Magyar Szabadságharc!
Sajnálnunk kell, hogy hazánk akkor elvesztette fiatalságának és lakosságának egy részét, amit soha többé nem tudott pótolni. De még sajnálatosabb, hogy azok az országok vették hasznát, akiktől segítséget kértünk!
A forradalom elvesztése lett a Magyar Nemzet végső győzelme. Az akkor felmérhetetlen győzelem dicsősége egyedül azoké a hősöké, akik 1956-ban életüket áldozták a hazáért, és nem a „reformkommunistáké”, mint ahogyan azt ma nagyon sokan el akarják hitetni hazug magyarázatokkal.
Hányan haltak meg a harcokban, hányakat végeztek ki, deportáltak a Szovjetunióba, és hány fiatalkorút tartottak börtönben, míg elérték a nagykorúságukat, hogy kivégezhessék őket, ez örökre spekuláció tárgya lesz. De senki sem vonhatja kétségbe, hogy az ifjúság nagy csapást mért a kommunista reményekre, mert nem mellette ragadt fegyvert, hanem hazája felszabadításáért. És csak akkor hagyta el hazáját ezrével a fiatalság – szülei nélkül –, amikor már minden remény elveszett. Ausztriában az egyedülálló 18 év alattiakat, fiúkat és leányokat, külön táborokba gyűjtötték össze. Ismertem közülük olyanokat, akik csak 9 évesek voltak! Welsben megtöltöttük a laktanyát (a világháborúban katonai reptér volt). Innen elkerültem Traunkirchenbe, ahol kb. 54-en lehettünk. Egyikünk sem vallotta magát hősnek – de áldozatnak sem.
Könyörögtünk a Nyugatnak segítségért
Long live Hungary and Europe! We shall die for Hungary and Europe!
(Hosszú életet Magyarországnak és Európának! Magyarországért és Európáért halunk meg!)
A magyarok utolsó segítséget kérő kiáltása.
Mindazoknak, akik szenvednek a kommunista iga alatt, kijelentem, hogy számíthatnak ránk. (John Foster Dulles)
Senki sem fogja homlokát tisztán felemelni, amíg Magyarország sötét börtönében szenved. Európa legkisebb húgát fényes délben becstelenítették meg, és egyedül hagytuk! (R. Cué Romano, SJ)
A magyar forradalom Washington számára már akkor halott volt, mikor még kisem tört. (John Fitzgerald Kennedy)
Valamivel több mint harminc éve olvastam James A. Michener El Puente de Andau (Híd Andaunál) című művét, amiből az alábbiakat idézem:
Európa nagyon sokkal tartozik Magyarországnak, amely annyi áldozatot hozott a Nyugat biztonsága védelméért. Ez a kis pásztornép, mely Ázsiából érkezett, évszázadokon át visszaverte a betolakodó mongol hullámokat, melyek kifosztották volna Párizst és Rómát. Később a magyarok viselték a török elleni harc nehezét, s nem voltak hajlandók megtagadni keresztény vallásukat. (…)
Magyarországnak történelmi feladata volt Európán kívül tartani Ázsiát, valahányszor betört az invázió Oroszország vagy Törökország felől. Joggal nevezhetjük Magyarországot annak az alapkőnek, mely összekötötte Kelet-Európát és a Nyugatot.
Az igazság kedvéért szeretném emlékeztetni a Nyugatot (és a mai magyar ifjúságot is) két „csekély” dologra: Magyarországnak bőven lett volna alkalma szabad utat nyitni nyugat felé az Oszmán Birodalom előtt. A második, egy országot sem aláztak meg 1920-ban a győztes hatalmak olyan gyalázatosan, mint Magyarországot.
A Nyugattól vártunk segítséget? Naiv nemzetünk meg volt győződve arról, hogy minden más nemzet olyan hűséges, mint a magyar.
Nézzük csak meg, kitől vártuk a segítséget! Pár hónappal a világháború befejezése után George Smith Patton (1885. nov. 11. – 1945. dec. 21.) ezt a kijelentést tette: Annyi különbséget látok a nácizmus és a kommunizmus között, mint a demokraták és a republikánusok között, adjanak nekem benzint és lőszert, és a Moszkvai Vörös térre viszem a tankjaimat. Rövid idő múlva jött a hivatalos jelentés: Patton egy autószerencsétlenség következtében meghalt. Ezt akkor nagyon kevesen hitték el.
A szövetségesek „felszabadított” országokról beszéltek. Az Encyclopaedia Britannicában ezt a tisztázó magyarázatot olvashatjuk: „Liberated” in 1940s meant cleared of Natzi totalitarianism, even if Communist totalitarianism was to be imposed immediately in its place. Az 1940-es években a „felszabadított” a náci totalitarizmustól való megtisztítást jelentette, még akkor is, ha azonnal helyébe kényszerítik a kommunista totalitarizmust.
A közép-európai országok sorsa el volt határozva.
