Grigorij Szokolov szólózongora-estje a Művészetek Palotájában
Szerző: Lehotka Ildikó, 2025. május 2.
Négy nap leforgása alatt három ikonikus művész két koncertjén is részt vehetett az érdeklődő. Mindhárman orosz származásúak, szakmájuk kimagasló képviselői, mindhárman többször is felléptek Magyarországon. Szokolov zongoraestjén, majd a Concerto Budapest hangversenyén voltam, ahol Pletnyov két művének magyarországi bemutatója volt a szerző vezényletével, Szergej Nakarjakov közreműködésével, erről később olvashatnak.
Grigorij Szokolon koncertje április 22-én volt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, az MVM támogatásával. A Jakobi koncertek A Zongora sorozatában visszatérő vendég Szokolov, aki évről évre lenyűgözi a hallgatóságot. Ahogy idén is. Műsorának első fele William Byrd darabjaiból adott válogatást.
Érdemes egy pillanatra megállni, és átgondolni azt, hogy kik azok a művészek, akik egy teljes félidőt szentelnek az angol szerző műveinek. Elmegy-e a közönség a hangversenyre? Vagy inkább ismert műveket akar hallani? Nos, Szokolov – már nem először, hiszen Purcell műveiből is játszott korábban – megteheti a közönség ízlésének formálását, játszhat bármilyen zongoraművet, a siker, joggal, garantált. Műsorán Byrd hat darabja mellett Brahms Négy balladája hangzott el. Két világ találkozott a koncerten, két zenetörténeti korszak, és a jóleső feszültség egy pillanatra sem csökkent. Szokolov ezúttal is szinte megszakítás nélkül játszotta a darabokat, és ezúttal is tekintélyes ráadás-mennyiséggel köszönte meg a tapsot. Byrd (1543 körül – 1623) művei elgondolkodtathatták a hallgatót, hiszen a díszítések már-már a „nagy” Couperin-t (1668 – 1733) idézik. Ismerte vajon a francia szerző Byrd műveit?
Csodálatos előadást hallottunk, szinte megállt az idő. Szokolov nem játszott dörgő fortékat, nem vitte túlzásba az agogikát, minden egyes hangjáról a természetesség sugárzott. Byrd zenéje Szokolov koncertje után sokak számára valószínűleg az a réteg lesz, amit keres, amit meghallgat. Brahms Négy ballada (Op. 10) ciklusa és a Két rapszódia (Op. 70) talán közönségbarátabb, ha lehet ezt a kifejezést használni. Tartalmas pianókat hallottunk, rendkívül elmélyült tolmácsolást. A Brahms-művekben Szokolov már a hangerővel sem spórolt, különösen az utolsó rapszódiában. Remek volt a kopogómotívum megformálása, fejlesztése a D-dúr, Andante feliratú balladában. A tempót visszafogta a zongorista, ettől még éteribb és a megfelelő szakaszokban csipetnyit szikárabb hangzást kaptunk. Sokak számára a romantika jóval nagyobb érzelmek bemutatását jelenti, de Szokolov hangulatteremtő képessége, a belső folyamatok hullámzásának zongorázása ezt felülírja. Az Intermezzo karakterei is mívesen szólaltak meg: a pregnáns ritmika váltakozott a játékos, másutt a baljóslatú hangzással, és sorolhatjuk a szebbnél szebb pillanatokat, természetesen az utolsó balladát is ideértve.
A Két rapszódia (Op. 79) is hozott új karaktereket Szokolov tolmácsolásában. Az erő, a határozottság jellemezte a két darabot. Hat ráadást kapott a közönség, öt Chopin-darabot (négy mazurkát – Op. 30. No. 1.; Op. 50, No. 3; Op. 68. No. 2,; No. 3.) a két-két mazurka között az Op. 25. sorozatból a No. 2-es etűdöt, majd egy Bach átiratot.
Szokolov játéka lenyűgözi a hallgatót. A nézőtér elsötétül, belép a mester a színpadra, ahol csak a zongora és ő van megvilágítva. A műveket egyvégtében játssza, ahogy említettem, szinte megáll az idő, a közönség fürdik a zenében. Várjuk a következő, 2026. március 12-i koncertjét.
