a papiruszportal.hu archívumából [2014]
Szerző: Lehotka Ildikó
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Énekkar október 15-i koncertjét Fischer Annie születésének 100. évfordulója ünneplésére szentelte. Az est zeneszerzője Mozart és Haydn volt, a szólista Ránki Dezső, Kocsis Zoltán vezényelt. Nagyszerű művészek emlékeztek előadásukkal a legendás zongoraművésznőre, Fischer Annie-ra, Mozart c-moll zongoraversenye úgy szólalt meg, hogy kivételes, felejthetetlen emlék marad.
Haydn londoni szimfóniáinak egyetlen moll hangnemű darabja nyitotta a koncertet, a No. 95-ös jegyzékszámú. A 12 szimfóniát tartalmazó sorozat harmadik darabja nagyon izgalmas, visszautal a zeneszerző korábbi szimfóniáira, a Sturm und Drang a szimfóniatermés középső periódus, a koncertáló stílus a korai szimfóniák jellegzetessége volt. De jelen van a humor, az ütemnyi (vagy még hosszabb) szünet és az a könnyedség, gondtalanság, mely Haydn védjegye.
A c-moll szimfónia nem lassú bevezetéssel indul, ahogy a többi londoni szimfónia, hanem egy jellegzetes öthangos motívummal, a negyedik hang emelt IV. fok (szintén találunk ilyenre példát Haydnnál), a karakter nagyon nagy feszültséget teremt, de a szerző rögtön oldja is. Hihetetlenül könnyed a melléktéma, a kidolgozás nagyon színes. A zenekar előadásában az Allegro moderato tétel nagy dinamikai, hangulati kontrasztokkal szólalt meg, a fúvós hangszerek nem szóltak ki feleslegesen. Izgalmassá tette a tételt a brácsák rusztikus menete, a jó időben, jó helyen játszott hangsúlyok. A variációs formájú lassú tétel (ami nem is olyan lassú, bár a tempójelzés Andante), cselló- és hegedűszólóval már formájánál fogva is változatos hangulati megoldásokkal szólalt meg. A menüettek tolmácsolása sok esetben problémás, elnagyolt, ezt a menüettet azonban rendkívül jó elgondolás alapján tolmácsolta a zenekar, a lassabb tempóban megszólaló Trió csellószólójának esetlensége, bumfordi rusztikussága „falusi muzsikus”-sága eseményszámba ment, tetszett a menüettben a kárálás, a mély hangszereken a brummogás. A záró Finale tempóját életveszélyesnek éreztem, de a zenekar bírta az iramot, igaz, túlhajszoltságtól nem volt mentes ez a gyors tempó, a rondó karakterei azonban szépen domborodtak.
Mozart zongoraversenyei közül az 1786-ban a szerző által előadott c-moll (KV. 491) írja elő a legtöbb hangszert. A nyitótétel (ahogy a szintén c-moll Haydn-szimfónia) drámai zenei anyaggal indít, később érdemes figyelni a zongora és zenekar ellentétes karaktereit. A lassú tétel csodálatos, a variációs tétel mozartian változatos.
Ránki Dezső tolmácsolta a szólót, érzékenységgel, tökéletes kifejezőkészséggel, az I. tétel ívét határozottan végigvezetve a kadenciáig. Nagyon jó hangsúlyokat hallottunk, drámaiságot, szinte mosolygó rezignáltságot. A lassú tétel varázslatos volt, csodálatos hangszínnel szólalt meg, ezernyi árnyalattal. A nyolcvariációs zárótétel megannyi szépséget tartogatott, vidámságot, elkomorulást. A részleteket is finoman megmunkált előadásban hallottunk, a zenekar és a szólista hihetetlen pillanatokat szerzett, az oboa csúnya hangszíne, a fák néha a kelleténél hangosabb megszólalása sem zavarta a zene élvezetét.
Szünet után Mozart Requiemje (KV. 626.) hangzott el (a koncert egyetlen d-moll darabja), szintén nagyon szépen, bár helyenként a megszokottnál jóval gyorsabban (a 12/8-os Lacrymosa már-már táncossá vált, de a Recordare is szinte más értelmet nyert). Remekbe szabottan szólalt meg a Dies irae tétel, sodró lendülettel, nagyon kifejezően, csipetnyivel gyorsabb tempóban, a Rex tremendae felkiáltásai, a tömör énekkari hangszín is nagyon szép volt.
Rőser Orsolya és Rácz István kellemesen énekelt, Brickner Szabolcs önmagához képest most kevésbé hozta azt a magas szintet, melyet vártunk. Meláth Andrea két nagyobb áriájából a Benedictus marad emlékezetes, előbb kezdte áriáját, de nem kellett újra indítani a tételt, a zenekarban is tévesztések, szólamhiányok jelentkeztek. Ennek ellenére jól megfogott előadást hallhattunk, a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás) most is frenetikusan énekelt.
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar otthonos a bécsi klasszika stílusában, bár sokan úgy tartják, hogy nem nehéz az e korszakbeli darabokat előadni, mégis talán ez a legnehezebb; a könnyedség, világos forma ha nem társul a megfelelő, nagyon alaposan átgondolt dinamikai, hangszínbeli megoldásokkal, a cezúrákkal, akkor felületes marad az előadás. Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, a Nemzeti Filharmonikusok és a Nemzeti Énekkar a stílus finomságait mutatta be ezen a koncerten is.
