a papiruszportal.hu archívumából [2009]
Szerző: Lehotka Ildikó
A klasszikus zene korszaka nagyon kedvezett a kamarazenélésnek, a fiatal lánykáknak majdhogynem kötelező volt zongorán játszani. Mindhárom bécsi mester életművében szerepelnek olyan zongoraszonáták, melyeket egy-egy hölgynek ajánlottak. A hegedű-zongora szonáta is előnyt élvezett, igaz, a hegedűszólam általában a férfiak reszortja volt. A zongorára és vonós hangszerre írt szonáták közül Beethoven művei magasan kiemelkednek. A Kreutzer- és a Tavaszi szonáta mellett öt csellóra-zongorára írt műve hangzik el a koncerttermekben, sajnos nem elég gyakran.
A cselló akkoriban még nem volt olyan népszerű, mint majd később, bár versenyművek, szonáták születtek a barokk korban is a hangszerre (Vivaldi, Boccherini), Bach hat csellószvitjének első Preludiuma pedig olyan népszerű manapság, hogy úton-útfélen idézik. A hangszerjáték technikája már igen fejlett volt, Beethoven korában a csellisták már rég használták a kettős fogást, a hüvelykfekvést, a virtuóz technikát, már a g-moll szonátában a magas hangok is szerephez jutnak. Beethoven cselló-zongoraszonátáiban a két hangszer egyenrangú, bár általában a zongora mutatja be a témát (a hármas versenyben mindig a cselló).
Beethoven összes csellóra és zongorára írt műve, öt szonáta és három variációsorozat szerepel az Apex kétlemezes kiadványán, a nagyszerű Starker János és Rudolf Buchbinder előadásában.
Beethoven egyik első művei közé tartozik a két kéttételes, 1796-ban írt F-dúr és g-moll szonáta (Op. 5. no. 1., 2.). A Nagy Frigyesnek ajánlott szonáták Duport és Beethoven előadásában hangzottak fel először, az uralkodó nagy megelégedésére. Az F-dúr szonáta invenciózus, az első tétel lassú bevezetője nem szomorú, letargikus, a gyors rész életteli, bár kissé hosszú a hallgatónak. A Rondó dallama kísértetiesen emlékeztet a Lolka és Bolka mesesorozat zenéjére. Az öt szonáta közül ez az egyetlen, melyben nem szerepel hangsúlyozottan a dráma, csak pillanatokra sötétül el a dallam. A g-moll szonáta (Op. 5. no. 2.) fájdalmas, lassú bevezetése gyönyörű, a gyors rész váratlan fordulatai sok érdekességet tartogatnak. A Rondo pillanatonként változó hangulata, a fordulatos közjátékok tartogatnak meglepetést.
Ekkortájt írta Beethoven a három variációsorozatot, ezek közül csak az egyiknek van opusszáma. Mindhárom téma vokális műből való, korának (és a mainak is) kedvelt dallama volt. A zongora szerepe a fontosabb, a cselló hangja szinte csak a fűszer.
A háromtételes A-dúr szonáta (Op. 69.) már az érett szerzőt állítja elénk. A tételek hossza is éppen a megfelelő, Beethoven nem esik túlzásba. A szonáta az V. és VI. szimfónia írása táján keletkezett, a művet Haydn csellistája, Kraft mutatta be, a zongoraszólamot Dorothea Ertmann bárónő játszotta, neki ajánlotta a zeneszerző a szonátát, 1809-ben szólalt meg először. A háromtételes szonátának nincs igazi lassú tétele, talán az utolsó tétel 18 ütemes, dalszerű lassú bevezetése helyettesíti. a kezdés elképzelhetetlenül szép a csellón. A zenei anyag tempója nem tűnik gyorsnak a jelzés ellenére, a Scherzo hangulata különös, a záró ütemek humorosak, frappánsak. A harmadik tétel Adagio cantabiléja szintén gyönyörű, az Allegro vivace pezseg, a trillaszerű motívumok amilyen egyszerűek, annyira hangulatkeltők.
Az utolsó két csellószonáta (C-dúr, D-dúr, Op. 102. no. 1., 2.) 1819-ben íródott. A C-dúr szonáta mindkét tétele lassú, recitativoszerű bevezetővel indul, a gyors részt a pontozott ritmusok sűrű használata jellemzi, egyfajta sürgetést éreztetve. A moll fordulatok jellemzőbbek a mollban záruló tételre. A szonátát Beethoven kortársai nagyra tartották, sőt csodálták.
A D-dúr műben érdekes módon a zeneszerző megtartja a háromtételes formát, nincs semmi szokatlan, szabálytalan, hacsak a dallamok szeszélyes váltakozását, hangulati csapongását nem tekintjük annak. A szonáta záró fúgáját a későbbi nagy Beethoven-művek előfutárának tartják.
Starker János és Rudolf Buchbinder előadásában hangzanak el a művek, fantasztikus módon. A két művész nem csak saját szólamát játssza tökéletesen, hanem egymásra figyelnek, így egy rendkívül plasztikus, szinte rajzolható ívet kapunk.
Starker és Buchbinder olyan természetességgel játsszák a művet, hogy nem kérdőjelezünk meg szinte egyetlen mozzanatot sem. Az F-dúr második tételében nem esnek kísértésbe, hogy drámát vigyenek a részekbe, azt tartogatják a későbbi szonátákra. A zárások – akár egy motívumról, akár tételzárásról van szó – nincsenek túlhangsúlyozva, éppen addig tartják ki a hangot, ameddig kell, nincs nagy lassítás, vagy hatásvadász hasas hang. A gyorsítások-lassítások mindkettejük részéről egyszerre történnek, a dinamikai ívek fantasztikusan jók. Nagyon tetszik az, ahogyan a művekbe életet lehelnek, Starker a hangszíneket, karaktereket úgy tudja váltani, hogy elakad a lélegzetünk: a kacér, graciőz, karcsú hangoktól kezdve a súlyos tenutókig, a játékostól a fájdalmasig, rezignáltig, az éppen csak hallható suttogásig. A g-moll szonáta fájdalmas lassú, viszonylag hosszú bevezetésének minden egyes hangját kitöltik, itt is, a többi műben is rendkívüli feszültségek képesek teremteni.
A Beethoven cselló-zongora szonátákból viszonylag sok felvétel létezik, azonban az 1978-ban rögzített felvételt mindenképpen érdemes beszerezni. Nem sok ilyen jó létezik.
BEETHOVEN: ÖSSZES GORDONKA-ZONGORA SZONÁTA ÉS VARIÁCIÓK
Starker János, gordonka
Rudolf Buchbinder, zongora
Apex Warner Classics & Jazz
2564692237
Comments on “Beethoven csellószonátái”