a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: Lehotka Ildikó
Nevét elsősorban filmzeneírói munkássága miatt ismerjük, nem ő az egyetlen, akinek a karrierje ezzel forrt össze, holott művei nagyobb figyelmet érdemelnének. Talán Korngold a másik jó példa erre a kettősségre, ő is megmaradt a filmzeneírók skatulyájában. Rózsa 1907-ben született, a lipcsei tanulóévek után Párizsban, majd Londonban élt. 1940-től Hollywoodba költözött, a filmzeneírást a harmincas évek elején kezdte. Három Oscar-díjat nyert, de nem filmzenei munkássága is jelentős, írt szimfóniákat, vonósnégyest, versenyműveket, kamarazenei darabokat. Életem történeteiből címmel jelent meg önéletrajzi könyve 1974-ben Londonban, magyarul 1980-ban.
Rózsa Miklós kétségtelenül jó szerző, zenéje több forrásból táplálkozik: a Naxos lemezén szereplő összes műben erőteljesen domborodik a magyaros jelleg, talán azok, akikhez eljut a lemez, a művek alapján képesek lesznek azonosítani a magyaros zenei jelleget más darabokban is. Másik jellegzetessége az ábrázolókészség, mely tökéletesen kifejezi egy-egy érzés zenével való megjelenítését, s a meglepően újszerű hangszerelés.
Az 1957-ben, Düsseldorfban bemutatott, Zádor Jenőnek (ő hangszerelte a megadott vázlatokból Rózsa MGM-nek írt filmzenéit) dedikált Overture nincs programmal ellátva, bár a szerző olyan karaktereket szándékozott írni, melyek az 1956-os forradalom drámai és tragikus fordulatait jelzi. A nyitó, kvartokat lépő, kánonszerű trombitafanfár később a mélyrezeseken is szól, a magyar motívumok a fuvolán, piccolón jelennek meg, a magyar népi hangszert, a furulyát, tilinkót idézve.
Az op. 3-as Rapszódia gordonkára Rózsa első kiadott műve volt, érdekes módon először jelenik meg lemezen. A szerző még akkor írta, mikor Lipcsében tanult, saját szavaival „hat téma, mely keresi a stílusát”. A darab főtémája a szólócsellón bomlik ki. Jellemző a dús hangszerelés, és már ebben a korai művében is észrevehető, hogy mennyire plasztikus, filmzeneszerű egyes helyeken. Érdekes ez a stílus, gyakran mintha ötvenes évekbeli magyar filmet néznénk a kor elismertnek számító zeneszerzői aláfestő muzsikájával (különösen a tájleíró, széles, magyaros motívumokkal, ritmikával), máskor pedig már előremutat a hollywoodi score-okig. A csellórapszódia óhatatlanul kötődik a német képzéshez (vegyészmérnöki tanulmányokat is folytatott a zeneiek mellett), Reger hatása érezhető a darabon a széles tablókkal, a hangszerelési sajátosságokkal.
A csellószólót Mark Kosower játssza, gyönyörű tónusú hangon, nagyon érzékenyen. A magyaros jelleg nincs túlerőltetve, talán nem is kell annyira hangsúlyozni ebben a darabban.
A Notturno ungherese (op. 28.) invenciózus, mind a hangszerelését, mind a stiláris megoldásokat tekintve. Érdemes a belső szólamokra figyelni, valamint a fokozásokra, melyet Rózsa mesterien fejleszt. Különösen tetszenek az álló belső szólamok, melyek hihetetlen támaszt adnak úgy, hogy a hallgató nem feltétlenül érzi, mitől, hogyan érkezik el egy-egy hangsúlyos pontra. Nem árul zsákbamacskát, a darab már a címében hordozza a magyaros utalásokat. Nagyon költői a noktürn záró része, a hangszerelés finom, lágy, a tartott akkordok alatti dallam tökéletesen érzékelteti az éjjel nyugalmát, csendességét, végtelenségét.
A Három magyar vázlat 1938-ban készült, Capriccio, Pastorale e Danza (op. 14.) címmel mutatták be, majd az átdolgozás után kapta az új feliratot is. A kritikusok Rózsát „kétségtelenül zenei tehetség”-nek tartották. A Capriccio két témát és azok variációit öleli fel, a két téma egymást egészíti ki, a hegedűszóló rávezet a következő tételre. A Pastorale népies hangja figyelemreméltó, ismét előbukkannak a filmzenei hatások is, a tételben szintén két meghatározó témát fedezhetünk fel. A zárótétel a(z érzésem szerint) legjobb kompozíció, hangszerelése is merész, a zene szinte végig felhívó jellegű. A ritmika feszes, amit támogat a sok ütőhangszer, valóban egy szemünk előtt pörgő, dobbantós, ünnepi csizmás táncot hallunk, a pillanatonként változó dinamika is a forgatagot, hullámzást ábrázolja.
A MÁV Zenekar igen jól adja vissza a darabok karakterét, hangulatát, a gyakran finom, jellegzetes hangszerelést, a megdöbbentően nyílt, nagyszabású érzésekkel egyetemben. Mariusz Smolij keze alatt jó lemez született, jó érzés tudni, hogy az Amerikába települt Rózsa Miklós művei magyar zenekartól, Amerikában született csellistától, a lengyel eredetű karmestertől ilyen előadásban létrejöhettek. A lemez talán segít a magyar zenét népszerűsíteni, de érdemes nekünk is hallgatni, hiszen kordokumentumnak is nagyszerű, a többi magyar szerző mellett Rózsa is előszeretettel használta a népies intonációt.
Naxos, 2010
Comments on “Magyaros Hollywood – Rózsa Miklós”