a papiruszportal.hu archívumából [2009]
Szerző: szabói
A Kremerata Baltica jól csengő név a zenei világban, a fiatalokból álló együttes hamar magasra tört. A koncerten Gidon Kremer, az alapító, mentor is jelen volt. A műsorválasztás igen izgalmasan alakult, két orosz zeneszerző műve után Arvo Pärt Cantus in memoriam Britten című darabja, majd Benjamin Britten Lachrymae – variációk egy Dowland-dalra (op. 48/a), végül Bartók Divertimentója szólt a Zeneakadémián március 21-én a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében.
A nyitány helyén Prokofjev Tovatűnő látomások (Op. 22.) című, eredetileg zongorára írott, húsz zenekari miniatűrből álló sorozatának vonószenekari átiratát hallhatta a közönség, Rudolf Barshai hangszerelésében. A hat elhangzott rövid darab, majd még kettő az Op. 46-os sorozatból a kamarazenekar intim hangzását mutatta, szinte álomképeket láttunk. Ami nem a javára szólt a tételek választásának, az a túl egysíkú hangzás, melyet az ütőhangszer jelenléte sem oldott. A karakterdarabok túlnyomó részét szordínóval játszották, az üveghangok sokasága is túlzott volt egy ilyen rövid füzérben. A Poetico tétel szilajsága, az Allegretto egyszerűsége, a csellók magas, de a hangzásba besimuló hangjai élvezetesek voltak, a záró Jelenet a Rómeó és Júliából jó ritmusa jó átvezetés volt a Sosztakovics-zongoraversenyhez.
Dmitrij Sosztakovics I. zongoraversenye 1933-ban keletkezett, a hangszerelése igen szokatlan: a vonószenekarhoz egy trombita társul. A különleges hangzásvilág még nem merül el a Sosztakovicsra oly jellemző letargikus megoldásokban, bár pillanatokra megjelenik. A szatíra, gyilkos humor azonban itt is jelentkezik. A zongoraszólót Oleg Maisenberg játszotta, a kezdeti halványabb karakterek után – a trombita felhívó motívuma után (Manuel Lichtenwöhrer előadásában) a dzsesszes-füstös dallam nem igazán érzékeltette a szerző szándékát – egy csodálatos második tételt (Lento) hallottunk. Maisenberg eleinte biztonsági zongorázásra törekedett, majd egyre jobban átvette a zenekar és a mű lendületét. A második tétel lélegzetelállító pianói mind a zenekarban, mind a zongoraszólóban elképesztően árnyalt volt, a mű csúcspontját hallhattuk az előadás szempontjából. A III., Moderato tételt Sztravinszkij is írhatta volna, rendkívüli humor, triviális dallamok, egyfajta pasticciót írt Sosztakovics, rövid, de annál jólesőbb, szinte butuska témák, megfelelő karakterekkel. A tételhez nem ártott volna egy karmester. A hangulatos zárótétel a trombita indulószerű motívumaival nagy tapsra késztette a közönséget, meg is ismételték az előadók az Allegrót.
Szünet után Arvo Pärt Britten emlékére írt Cantus in memoriam Britten című művét, majd Britten Lachrymae – variációk egy Dowland-dalra (Op. 48/a) című kompozícióját halhattuk. Az észt Arvo Pärt műve egy lefelé irányuló a-moll skálán alapul, egy harang ütései is jelzik a végtelen fájdalmat, szomorúságot. A zenekar fantasztikusan töltötte ki az egyszerű zenei anyagot (több filmben is idéznek részeket Pärt művéből), végig fenn tudták tartani a feszültséget, illetve fokozni. Benjamin Britten Lachrymae-ja zongorára és brácsára íródott, a koncerten vonószenekari átiratát hallottuk. A William Primrose-nak dedikált mű – talán mert kioltotta a Cantus, nem igazán kötötte le a figyelmet, a szép, magvas hangú brácsaszóló ellenére (a zenekar tagját, Daniil Grishint hallottuk), hosszúnak hatott, a darab végi Dowland-dal viszont valóban a reneszánsz életérzést, hangzást nyújtotta.
Bartók „concerto-szerű, könnyen játszható, szvitjellegű” Divertimentója a vonószenekarok számára nagy kihívás. Különösen nagy kihívás a nem magyar zenekarok számára. Az ember úgy gondolja, hogy Bartókot a magyarok, Prokofjevet, Sosztakovicsot az oroszok tudnak igazán jól játszani. Nos, egyre inkább bebizonyosodik, hogy Bartók zenei nyelve nemzetközivé válik, hallottam nagyszerű Bartók hegedű szólószonátát kiváló norvég előadásban, már külföldön sem kell magyar zenekart várni Bartók-művekkel. A Divertimento nyitó taktusai nem a számomra ideális karaktert hozta, de hamar elfogadtam, mert olyan nagyszerű lendülettel, élettelin játszott a Kremerata Baltica, hogy az ritka. A Bartók által írt „könnyen játszhatóság” természetesen enyhe túlzás, a zenei anyag nem könnyű, a kivitelezés még nehezebb, az egyszerű cím igen nehezen megfejthető művet takar, ha a mélyre ásunk. Gyönyörű lassú tételt, majd egy féktelen zárót hallottunk, elánnal játszottak a szólamvezetők (az NFZ egyik koncertjén a magyar zene kiválóságai ültek a szólamvezetői székben), minden mozzanatot átgondoltak és pontosan játszottak, pontosan és érzelmeket tolmácsolva.
Két ráadás is szerepelt, mindkettő a felszabadultság jegyében: az első balalajkaszerű kíséretét a látvány is fokozta, a hegedűk, brácsák a zenészek ölében pengettettek meg, trubadúrok módjára. A másik egy variációsorozat volt a Happy Birthday dalocskára, a záró verbunkos variáció telitalálat volt.
A Tavaszi Fesztivál második napja nagyszerűen telt a közönség és talán a zenekar számára, legalábbis ezt sugározták.
Zeneakadémia, 2009. március 21.
