Rómeós és júliás interjú Nagy-Kálózy Eszterrel és Rudolf Péterrel
a papiruszportal.hu archívumából [2009]
Szerző: leho
Június 3-án, természetes környezetben, a nagytétényi Vojnovich–Huszár Villában, szabadtéren lépett föl az ide nagyon szívesen járó Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter. Sajátos kétfős Shakespeare-változatuk előtt faggattam őket az évek óta játszott és immár a 298. előadásnál tartó És Rómeó és Júlia… darabról és sikere hátteréről, házasságukról, a színészházaspári létről, a munkamegosztásról/időbeosztásról, a színház, a társulat és a fellépések fontosságáról.
Először jártam a nagytétényi Vojnovich–Huszár Villában, és informátoraim jelentése beigazolódott: nagyszerű kulturális helyszín – de erről egy másik alkalommal. Június 3-án a háromszázadik előadáshoz közelítő És Rómeó és Júlia… című műsorral lépett föl itt Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter. A nem csupán a címlapokon szimpatikus házaspár jó egy órával az előadás előtt már a helyszínen tartózkodott, s a villa egyik szobájában összpontosított Shakespeare-re. Nem a legjobb időben kértem tehát interjút, de a házaspár szívesen kötélnek állt, noha kezdetben némi fellépés előtti feszültség érződött rajtuk, látszott, nem haknizni jöttek. Elmondták, hogy ha tehetik, szeretnek jóval a fellépés előtt érkezni, ráhangolódni a darabra. Az is kiderült, szívesen járnak a villába, nagyon jó kezdeményezésnek tartják.
– Kilenc éve megy az És Rómeó és Júlia…, közel a 300. előadás. Hova lehet eljutni a háromszáz előadás folyamán, mennyit változott évek alatt a produkció?
Nagy-Kálózy Eszter: Alapjaiban ugyanaz maradt, mert elég erőteljes koreográfia és rendszer jellemzi az előadásunkat, sok minden nagyban nem változik. De azt gondolom, hogy ez alatt a kilenc év alatt mi magunk is fejlődtünk, értünk, nyilvánvalóan az előadás is. Egyébként törekszünk is erre. Ha valami megért arra a darabban, hogy egy lépcsőfokot ugorjunk vele, akkor mi ezt meg is tesszük, mint ahogy arra is törekszünk, hogy ha nem változik is látványosan, de érjen. Úgy érzem, előrefelé tart, ilyen előadásszámot egyik darabommal sem értem meg, nekem ez önmagában kuriózum, hogy ennyi ideig lehet játszani egy előadást, és hogy az ember nem fárad bele, hanem újabb távlatok nyílnak meg. Hihetetlen jó érzés, hogy egy előadásról én magam érzem, hogy fejlődik!
Rudolf Péter: Az az érzése az embernek, hogy a klasszikusokat úgy ötévente újra kellene olvasni. Valószínűleg az ember annyit változik, hogy a minden ötödik évben való újraolvasásnál mindig új dolgokra jönne rá, más lenne a fontos számára. Ugyanígy mi is változunk. Shakespeare annyira gazdag, hogy mi magunk is, akik játsszuk, új és új részleteket fedezünk fel benne.
– Shakespeare nagy, vagy a fordító?
Nagy-Kálózy Eszter: Mindkettő.
Rudolf Péter: Zseniális a fordítás is. Shakespeare-t nem lehet eléggé magasztalni, de Mészöly Dezső is elképesztő. Bár tudnék annyira angolul, hogy fülön csíphetném, hogy hol jobb akár a fordítás – ezért csak úgy érzem, hogy eléri azt a szintet.
Nagy-Kálózy Eszter: Azért is különleges, mert Shakespeare „régi” nyelven beszél, Mészöly pedig abszolút közelebb hozza hozzánk. Zseniális, ahogy modernné teszi.
Rudolf Péter: És nem modernkedik!
Nagy-Kálózy Eszter: Sajnos én sem tudom eredetiben olvasni, de az angolok közül sokan azért szeretik külföldön megnézni a Shakespeare-darabokat, mert közelebb van hozzájuk a nyelvezet, „élőbb”.
– Az előadás pikantériája, hogy egy házaspár játssza…
Rudolf Péter: Jézus, tényleg! (Nevetnek)
Mintha: előadás előtt…
– …mi van akkor, ha a felek épp összezördülnek valamin, mi látszik ebből esetleg az esti előadáson?
Rudolf Péter: Szerencsére nincs ilyen kérdés. Egy előadás nem maradhat el azért, mert a színészcsaládban például a férj nem mosogatott el, és Júlia úgy döntött, hogy nem hajlandó Rómeóval egy légtérben tartózkodni. Ez a változat nem fordulhat elő. Szerencsénk van azért is, mert olyan zseniális a mű, hogy a végére ki lehet békülni.
Nagy-Kálózy Eszter: Egy jó előadás egyébként egy színészből nagyon sok feszültséget kivisz, olyan, mint egy stresszoldás, méregtelenítés. Egy jó előadásban megtisztul a színész lelke. Remélhetőleg a nézőé is. Rengeteg feszültség kimegy belőlünk. Ami az embernek problémát okozott az előadás előtt, az lehet, hogy a végére megoldódik.
– A családban két dudás van, és még gyerekek is.
Rudolf Péter: Hol van itt két dudás?!
– Mi történik akkor, ha ütköznek előadások, tévéfelvételek stb.? Kié az elsőbbség ilyenkor?
Nagy-Kálózy Eszter: Azt hiszem, mind a ketten próbáljuk megteremteni a másiknak, hogy ha neki valami nagyon fontos, akkor hátrébb lépünk. (Péterre néz) Volt már ilyen, nem? Ám azt nem gondolom, hogy bármikor is úgy éreztük volna, hogy áldozatot hozunk. Bizonyos helyzetekben természetes, hogy vannak olyan nagy dolgok a másik életében, hogy azt érezzük, nagyobb teret kell adnunk neki. De nem emlékszem rá, hogy bármikor ilyen konfliktusba kerültünk volna.
Rudolf Péter: Amikor a gyerekek kicsik voltak még, a nagyik meg fiatalabbak, és ha egyes fontos munkák olyan fázisba értek, hogy azokra kellett koncentrálni, akkor a nagyszülők sokat segítettek. Amikor pedig a gyerekek nagyobbak lettek, klassz emberkék egyébként, meg lehetett velük beszélni, hogy anyjuknak, apjuknak most valami fontos – nem mindig mondtuk ezt, csak kiemelt helyzetekben –, s kértük a türelmüket. Általában meg ők a fontosak. Úgy gondolom, elég jól végiglavíroztuk az elmúlt lassan két évtizedet.
Nagy-Kálózy Eszter: Szerintem ezt az élet hozza, és egészségesen megoldjuk.
Rudolf Péter: A vidék nehéz. Bármelyikünk hosszasabban vidéken dolgozik, az nehéz. Volt Eszternek is, nekem is egy rövidebb időszakom, ilyenkor mindketten nagyon elfáradunk. Amikor Eszter A vágy villamosát játszotta Sopronban – meg nyilván mást is, csak nekem ez jut eszembe –, akkor három körül, időben el kellett indulnia, mert az az elve, hogy nem lehet csak úgy beesni a színházba – most már engem is efelé terel –, megérkezett öt, fél hat felé, összeszedte a gondolatait, egy irgalmatlan nehéz előadást lejátszott, aztán tíz körül beült az autóba – én meg otthon izgultam, hogy hullafáradtan, egyre békében hazaérkezzen. Ekkor az sem alszik, aki vár, és szerencsés esetben az sem, aki vezet. A másnap reggel ilyenkor nem egyszerű.
Nagy-Kálózy Eszter: Úgy alakítottuk az életünket, hogy bár színészlétet élünk és elég későn fekvszünk – én azért nem vagyok egy éjszakázós típus –, reggel hatkor mindketten kelünk, és csináljuk, ami a feladatunk a gyerekekkel. Ez öröm – nagyon ritkán történik meg, hogy azt mondjuk a másiknak, hogy most maradjon az ágyban, mert annyira látszik, hogy fáradt. Öröm fölkelni, öröm velük együtt lenni. Ez szeptemberben jól megy, ősszel is teljesen rendben van, de tavaszra már el lehet fáradni! Összegyűlik az emberben a fáradtság, feszültség, ebben az időszakban nagyon várom már a nyarat.
– Mitől erős ez a kapcsolat? A színészházasságok általában nem kiegyensúlyozottak. Két jó természetű ember találkozott?
(Hallgatás) Rudolf Péter töri meg a csöndet: Ezt semmiképpen nem állítanám. Szerintem nincs akkora jelentősége, hogy mindkettőnk színész. Ha van két ember, akinek fontos a munkája, megszállottan végzi, lehet asztalos, karmester, kereskedő, akkor ugyanezek a problémák merülnek föl. A színészettel automatikusan együtt jár a megszállottság, nehéz elképzelni, hogy valaki azt az ostobaságot csinálja, hogy hét órakor emberek elé lép, amikor semmi köze az egészhez. Az elég hamar lebukik, és nem tudja évtizedekig csinálni. Az exhibíciós töltet odarobbantja az embert este a színpadra – persze más ez a robbanás húszévesen, mint hatvanévesen, de –, mindenképp meg akarsz valamit mutatni, el akarsz valamit mondani. Az a kérdés, hogy két megszállott hogyan tudja a megszállottságait egyeztetni egymással, önmagával és a családdal. A színészházasságok látványos dolgok, nyilván kevesebbet olvashatunk az ügyvéd- vagy könyvelőházasságokról. A színészetnél talán több a kihívás, kicsit zavarosabb-furcsább munka ez, hiszen az ember bizonyos értelemben a testét-lelkét bocsátja áruba.
Annyi lehet a titok, hogy általában a kapcsolatokban valaki győz, valaki viszi a prímet, az ő döntései érvényesülnek. Ilyenkor két eset fordulhat elő: aki felül van, elunja a másikat, az állandó győzedelmeskedést, vagy épp az unja el, aki felett győzedelmeskedtek. Nálunk, ezzel áltatom magam – bár sokan mondják, hogy nem így van –, folyamatos a küzdelem, aminek nyilván megvannak az árnyoldalai, de közben szórakoztató is, hogy végül is ki a főnök. És ha ezzel még egy darabig elleszünk (nevetnek)… Szemlátomást itt még sok munkám van!
Nagy-Kálózy Eszter: Egy kolléganőm mondta nemrég, hogy akkor jó egy házasság, ha „harc” folyik, mert akkor fejlődik az ember, és fejlődik a kapcsolat.
– Társulati tagság vagy szabadúszás, mi a jó megoldás egy mégiscsak színészházaspárnál?
Nagy-Kálózy Eszter: Évek óta mindketten szabadúszók vagyunk. Én tulajdonképpen vágynék arra, hogy társulati tag legyek valahol, de ez valahogy az utóbbi időben nem adódott. Nekem hiányzik a közösség, több emberrel együtt gondolkodva színházat csinálni, hogy lehessen erről beszélni. Hogy ne csak egyedül vagy Péterrel gondolkodjak az előadásról, hogy mit kellene csinálni, megnézni stb. Ez a fajta munka- vagy közösségvágy most nem adatik meg, de bízom benne, hogy előbb-utóbb megtalálom azokat az embereket, akikhez kapcsolódva ez kialakulhat.
– A Kelemen László Színkör?
Nagy-Kálózy Eszter: Hát ez már nincs, tulajdonképpen létezik még, de már nem dolgozunk együtt. Felfüggesztettük, egyszer talán még újrakezdhetjük, de hiányzik valaki közülünk, és így nem lehet újra csinálni…
Rudolf Péter: Ezek korszakok az ember életében. Amikor 18 év után eljöttem a Vígből – függetlenül attól, hogy miért jöttem el, és mi várt rám –, akkor önmagában azt élveztem, hogy egyik városból megyek a másikba. Ennek semmi köze nincs a szakmához. Valami nagyon bejáratott volt, kíváncsi voltam, mi lehet ezen túl. Különben az a véleményem, hogy minden „normális” színész társulatban szeret létezni, annak rengeteg hozadéka van. Olyan, mint a házasság. Biztonság, hogy ismered a másikat, tudod, hogy mit várhatsz tőle – átfordítva színházra ez nagyon nagy erő lehet. Tételezzük föl, hogy folyamatosan ott dolgozik három-négy rendező, akihez közöd van, de legalább egyhez – keresve persze a folyamatos megújulást –, így tud egy színház igazán működni. Vagy létezik egy csoport, ilyen még nem volt az életemben – Eszterék tulajdonképpen ilyet alkottak –, talán hiányzott egy rendező ehhez, aki fixen ott áll mögötte. Taub tanár úrral így hoztatok létre egy legendás előadást, a Chioggiai csetepatét. Ha egy ilyen személyiség köré gyűlnek az emberek, tehát nem egy színházi apparátust nézünk, akkor ennek a csoportnak van ideje egy-egy előadásra alaposan felkészülni. Az „alapos”-t nem véletlenül hangsúlyozom, hiszen más időkeret áll rendelkezésre egy ilyen csoportnál, sokszor addig dolgozhatnak egy-egy előadáson szabadon, amíg el nem készül – a kőszínházi apparátusnál más a helyzet.
Jelenleg azonban nem érzem, hogy valahová tartoznom kellene. Ez alkati kérdés is. Én most elvagyok azzal, hogy egyik helyről megyek a másikra. De van hiányérzetem is, ezt jó lenne vegyíteni. Lehetne úgy is csinálni, hogy kötődnék valahová.
– A Centrálban láttalak a vendégművészek között.
Rudolf Péter: Két szerepben játszunk a Centrálban, a Woody Allen-darabban (Central Park West – Howard), meg ott is fut a stúdióban az És Rómeó és Júlia… na, meg a Beugrót is ott vesszük föl. Mindketten szerepelünk az Új Színházban, Eszter a Komédiumban is, én még a Tháliában. Közben a Rómeót Debrecenben, Budaörsön is játszottuk folyamatosan, talán lesz folytatása.
A Rómeó egyébként másodvirágzását éli. Friss premiereket nem játszik annyit az ember, mint mi most a Rómeót. Voltunk három előadással Révkomáromban, felléptünk Litvániában és Törökországban is.
– Itt is magyar nyelven adtátok elő?
Rudolf Péter: Igen, Törökországban törökül volt olvasható a fordítás.
Nagy-Kálózy Eszter: Az isztambuli előadás egy színházi fesztivál keretében zajlott. Irakból, Iránból, Horvátországból, Oroszországból stb. is érkezett társulat. Nagyon sokan jöttek hátra a darab végén gratulálni, olyanok is, akik nem érthették a szöveget, bár az alaptörténetet mindenkinek ismeri. Nagyon komoly visszajelzés volt számunkra: azt jelenti, hogy az előadás érthető, szerethető és követhető.
Lett volna még kérdésem a Beugróról, filmszerepekről, a Pratchett-hangoskönyvről és ehhez kapcsolódó terveikről, az Üvegtigrisről-Fapumáról, de nem akartam túlzottan visszaélni a helyzettel. Mindenesetre az interjú is jól bizonyítja: a celebközpontú, fecsegő/villantó felszín alatt vannak követésre méltó példák is a magyar színésztársadalomban, igaz, a következetes, botrányok nélküli munka nem mindenütt címlapsztori – ám sokan erre vagyunk vevők.
