a papiruszportal.hu archívumából [2012]
Szerző: szabói
Haydn és Mozart egy-egy szimfóniája, Beethoven utolsó vonósnégyesének két tétele, Paganini Moto Perpetuója, végül Rossini Tell Vilmos nyitánya hallható azon a lemezen, mely Arturo Toscanini felvételeit kínálja a Great Conductors sorozatban. Toscanini emblematikus karmester, bár sokan nem szeretik néha túl gyors tempóit. Politikai állásfoglalása (a fasizmus ellen, nem volt hajlandó elvezényelni Wagner A nürnbergi mesterdalnokok című operáját 1938-ban) is ismert, és talán kevesen tudják, hogy az amerikai rádió komolyzenei műsorainak hallgatottságát is képes volt jelentősen növelni.
Reneszánszát éli a régi nagy felvételek újrakiadása, remek összeállítások jelennek meg, egy-egy korszak előadói ismét hangsúlyt kapnak. Az Arturo Toscanini 1938–1939-es felvételeiből összeállított lemez rávilágít arra, hogy bár vannak zenei konvenciók és a zenetudományi kutatás is egyre tágabb, egy karakteres művész mégis lenyomatot hagy elképzeléseivel. Toscanini esetében ez a gyors tempó volt, mára több felvétel is elérhető, melyen a kicsit fékezhetetlen sebesség uralkodik – hol értelmetlenül, hol jólesően szól. Toscanini javára írható számos olyan megoldás, mely egyedivé teszi felvételeit, a Naxos lemezén ez a két szimfóniában csúcsosodik ki, a csodálatosan kibontott dallamívek, a belső szólamok rajza. Haydn No. 88-as G-dúr és Mozart 550-es jegyzékszámú g-moll szimfóniája nagyon izgalmas Toscanini vezényletével, az NBC Szimfonikus Zenekara kiváló partner. A (még számomra is) sajnálatosan rossz minőségű felvételen is érződik a míves megoldások halmaza, annak ellenére, hogy a vonósok hangja sokszor maszatolódik, összemosódik, az angolkürté pedig inkább egy hajókürtre emlékeztet.
Mindkét szimfónia első tétele a legjobban kidolgozott rész, mindkettő pezseg, a Haydn-szimfóniában a lassú bevezetés talán kevésbé jelentős, de a kidolgozási rész kezdete hihetetlen erőt sugall. Nagyon izgalmas a motívumok válaszolgatása, a dinamikai szintek, az orgona- és nyújtópontok jelölése. Mozart g-moll szimfóniájának első tétele az első sóhajmotívumtól kezdve nagyszerű, a sóhajmotívum-töredékek, melyek hol augmentálva, hol diminuálva jelennek meg, csodálatosak. A tétel hallgatásakor a dinamikai felépítésnek köszönhetően a hullámzás jut eszünkbe elsőként, valamint a nyugalom megtestesülése, mely a Mozart-szimfónia lassú tételében valamiért nincs jelen. Míg a Haydn-tétel esetében a tempó szilárd, a Mozart-műben egyfajta belesietést érzek, éppen a legfeszültebb kidolgozási részben, a visszatérés előkészítése viszont igazán szép. Szép a mollbeli melléktéma, előtte az ellenpontos rész szintén elsietett, a tétel zárása nem igazán jó. A kor romantikusabb felfogása is érződik, de elhanyagolható.
Bár a lassú tétel énekel, kicsit gyors, nem bukkannak elő a rejtett szépségek a g-moll szimfónia Andantéjában, ezt nagyon hiányolom. A gyors ritmusú hangszerszólók szépek, helyenként talán túlzottan előtérbe kerültek. Nem érzem azt a meghittséget, ami áradna a műből, hiányzik a középrész feszültsége. A Haydn-szimfóniában érdekes felfedezni a bécsies, előrébb hozott hangokat a pizzicatós kíséretben, ez valószínűleg nem mindenkinek tetszik, nekem határeset. A Largo énekel, csordogál a dallam, nagyszerű az időtlenség kifejezése, különösen tetszenek a rézfúvós orgonapontos részek. Kissé elsietettek és szintén túl erőteljesek a vonósmenetek a mollos középrész előtt. Gyönyörű az oboa színezése (noha a hangszín a felvétel hibájából nem az igazi).
A két rövid tánctétel hangulatos, de a menüetthez nem sok közük van, sokáig nem is tartották fontosnak ezt a tételt a szimfóniák tolmácsolásakor. A Haydn-darab graciozitása hiányzik, helyette jó vaskos (ami természetesen néha kell, ebben a tételben is van a menüett rész végén). A trió viszont jól hangsúlyozott, a tiszta kvint alapra épülő dallam nagyon érzékletes előadásban szólal meg. Mozart tolmácsolásánál a menüett rész legatójával nem értek egyet (kis belesietést is hallok), nem állhatatos a rész. A trió itt is sokkal megfogottabb.
A záró ótétel rakétamotívuma nagyon jó, tele energiával, feszültséggel, a továbbhaladás is remek, a melléktéma énekel, hullámzik. Az expozíció vége elsietett, a kidolgozási rész is hadar, bár a belső szólamok, az ellenpont jól megoldott, érződik a sietség, ez a jelenség elég gyakori más művek hasonló helyén is. A visszatérésben a melléktéma nincs elválasztva elég cezúrával, a zárás jelentéktelen, inkább egy tétel, semmint egy mű lezárásának tűnik.
A Haydn-szimfónia utolsó tétele, az Allegro assai játékos, a cezúrák nagyszerűek, pezseg az életörömtől. Belesietés itt is észrevehető, a zenei anyag miatt azonban ez megbocsátható.
Összevetve – bár fiatalkoromban igazán szerettem a Mozart-szimfónia felvételét, most jóval kritikusabban hallgattam – a Haydn-szimfónia íve tűnik jobbnak számomra, természetesen a Mozart-tolmácsolás is hoz gyönyörű perceket.
A lemezen helyet kapott még a klasszikus triász harmadik zeneszerzője, Beethoven alkotása is, igaz, hogy csak két tétel, a felvételen élvezhetjük a vonósok csodálatos hangzását, a tónus sokféleségét, a kifejezőerőt, a nyugalmat árasztó előadás nem kérdőjelezi meg a vonósnégyestétel vonószenekari változatát. Ez utóbbi nem mondható el az op. 135-ös darab Vivace tételéről, melyben mintha a mendelssohni stílusjegy előhírnökét fedeznénk fel.
Szintén szerepel Paganini Moto Perpetuo című, virtuóz darabja, Toscanini hangszerelésében. Példás együttjátékot, technikailag bravúros felvételt hallunk, és fejet hajtunk az NBC vonóskara előtt.
Rossini talán legkedveltebb nyitánya – már ami a zárórészét illeti – igen hálás, a csodálatos csellószólós, csellók és bőgők által játszott lassú bevezetése, a vihar, a lovaglás mind-mind remek önmagában is. A nyitány tehát változatos, teljesen egyéni, nem véletlenül szerepel sokszor koncertek bevezetőjeként. Minden hangszer, hangszercsoport hálás szerephez jut. Élvezet játszani, hallgatni egyaránt. Kiváló a vihar kitörésének előkészítése, a fuvolák, fafúvósok beszúrásai, a féktelen dinamika, a mélyrezesek skálája. Az angolkürtszóba hanghiba csúszott, de sebaj. Fantasztikus a záró szakasz, szilaj, de mégsem gépies, inkább játékos, a vonósok spiccatói fergetegesek, egyszerre szólnak, a dinamikai vonulatra is van erejük odafigyelni.
A lemezt csak ajánlani tudom, a megjegyzések csak egy ilyen formátumú előadó esetében kerülnek elő, kevésbé jelentékeny karmesternél nem.
Naxos, 2005
Comment on “Toscanini és a sebesség”