„Szívből fakadt”

Beethoven: Missa solemnis

a papiruszportal.hu archívumából [2009]

Szerző: szabói

A karácsony varázsát, a felkészülést az ünnepre rengeteg jó koncert is segítette, az egyik legnagyobb szabású egyházi művet, Beethoven Missa Solemnisét is megtalálhatta az érdeklődő a kínálatban. Hogy Beethoven mennyire fontosnak, sőt, a legfontosabbnak tartotta e művét, mutatja a partitúra első lapjára írt mondata: „Szívből fakadt, találjon is utat a szívekhez!” (Von Herzen – möge es wieder zu Herzen gehen). A december 23-i hangverseny kimagasló volt, Beethoven szavai beteljesedtek, zeneszerző, mű és művészek létrehozták a csodát.

Beethoven szinte egy időben írta a IX. szimfóniát és a Missa solemnist, azt a két művét, mely kifejezi a zeneszerző emberbe, emberiségbe vetett hitét. Mindkét mű szétfeszíti a műfaja kereteit, az érzésviláguk rendkívül intenzív és mély. Az emberi hang szerepe pedig már nem feltétlenül a szólista kvalitását állítja előtérbe, sokszor inkább csak színez, a kórusrészek rendkívül kifejezőek, drámai fortékkal hangsúlyozva a szöveget.
Beethoven élete során mindössze két misét írt, a C-dúrt (op. 86) 1807-ben és a D-dúr Missa solemnist (op. 123) 1819 és 1823 között. A Missa solemnis nem alkalmas arra, hogy liturgikus keretek közt hangozzék föl, időtartama miatt sem, és szinte a vallások felett áll. Krisztust mint embert ábrázolja, a hőst, akinek feladata van: a béke hirdetése mindenki számára. Különös módon Beethoven Ünnepi miséje követi a tételek rendjét, négy szólóénekest szerepeltet, a hangszerek is a megszokottak, az egy kontrafagott kivételével.
Beethoven a kor szokásához híven előfizetőket gyűjtött műve kottájáért, azonban alig, mindössze tízen vették meg, kiadóra nem akarta bízni a terjesztést. A Missa solemnist Rudolf főherceg olmützi érsekké avatására komponálta a szerző. (Rudolf főhercegnek íródott a Hármas verseny zongoraszólama is.) A teljes művet 1824-ben Pétervárott mutatták be, három tételt azonban már 1824-ben, Bécsben, a IX. szimfóniával együtt. A mű nehezen talált utat a közönséghez, csak később vált ismertté.

A koncerten az NFZ, a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal Mátyás), Sümegi Eszter, Mester Viktória, Horváth István és Kovács István működött közre, Kocsis Zoltán vezényletével. A négy szólista közül Mester Viktória tetszett a legjobban, hangja dús, sötét színű. Sümegi Eszter és Horváth István érzékenyen tolmácsolták magas szólamukat, az énekesnő kezdetben még nem oldódott fel. Horváth István hangja nagyon szép, hajlékony, bírja a magasságokat, remélem, többször halljuk a későbbiekben. Kovács István hangja nem volt eléggé erőteljes ezen az estén. Sajnos, a négy énekest nem lehetett igazán hallani, én az akusztikának tudom be, hiszen Sümegit egy nagyobb apparátusú zenekar kíséretében is jól lehetett hallani a közelmúltban. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar most is nagyon szépen és főleg kifejezően játszott, kivált a nagy dinamikai ellentétekben. Kocsis tempói néha túl gyorsak voltak, ami a vokális részeknél is majdnem gondot okozott. A fúga és fugato részeknél hajszálnyit zötyögött a zenekar (legerőteljesebben az Et vitam venturi részben), és az Et incarnatus est rész párosból páratlanba való átmenetekor. Ezek persze csak apróságok, és nem befolyásolták azt az elementáris érzést, amit kiváltottak a hallgatóságból. Különös, meleg érzéseket keltett a Benedictus mélyvonós részlete, utána a csodálatosan kivitelezett fuvolaszólóval, később bensőséges hegedűszólót hallottunk, kifejezően alátámasztó pizzicatókkal.
Az est kétségkívül meghatározó együttese a kórus volt, kivált a tenor szólam, tisztán, pontosan, fényesen énekelték a legkényesebb, magas fekvésű részeket. A szoprán magas hangjai nem mindig tiszták, de a megrázó vagy éppen ujjongó fortékban mintegy megkoronázták a többi szólamot. Az énekkar szinte láttatta a szöveget, hatalmas fortékkal, épp csak sejthető pianókkal vitték előre a művet.