Mahler, az igazi

Jonathan Carr: Az igazi Mahler

a papiruszportal.hu archívumából

Szerző: szabói

Gustav Mahler művei egyre inkább előtérbe kerülnek, szinte minden nagy karmester kötelességének érzi repertoárjába, diszkográfiájába fölvenni a hatalmasabbnál hatalmasabb alkotásokat. Hogy a Richard Wagner és Richard Strauss árnyékában maradt cseh-osztrák-zsidó zeneszerző Bernstein „német-cseh-morva-zsidó-lengyel kisfiú”-nak írja egyik kedvenc zeneszerzőjét) nem az a visszahúzódó, szerény, gátlásos komponista volt, mint amilyennek gondolta az olvasó az eddig megjelent írásokból, az Jonathan Carr könyvéből feketén-fehéren kiderül.

Nem lehetett volna karrierje olyan nagy ívű, ha tényleg visszahúzódó lett volna, húszévesen első karmester Bad Hallban, huszonnyolc évesen a Magyar Királyi Operaház igazgatója, később a bécsi Udvari Operaházé, majd a Bécsi Filharmonikusok karmestere. Ha belegondolunk abba, hogy Franz Schubert a házi tanítóskodásnál tovább nem vitte, egyetlen hangversenye volt, istenáldotta tehetséggel rendelkezett, sokak szerint jóval nagyobbal, mint Mahler. Schubert valóban képtelen volt saját magát előtérbe helyezni, elcsípni egy jó kis állást, hiába vették körbe befolyásos barátok. Így vagy úgy, Mahler nem érte be holmi kisvárosi állásokkal Laibachban (Ljubljana), Olmützben, Kasselban, Prágában, Lipcsében, tett is az előmeneteléért, nem csak tiszta eszközökkel dolgozott.

Az Európa Könyvkiadó Életek & művek című nagyszerű sorozatában 2005-ben megjelent könyv témája inkább Mahler, az ember, kevéssé szerepel a művek bemutatása. Egy-egy mű keletkezési körülményét azonban részletesen taglalja az angol író-újságíró, aprólékosan vázolva a hátteret, a művekről kevéssé kapunk képet. Ez egy ismeretterjesztő könyv esetében némileg magyarázható, viszont akkor a sorozatcím nem megfelelő. Carr írja: „E helyütt nem áshatunk mélyebbre a szimfóniákban”, nem is ásott le, csak a közhelyeket pufogtatja, igazából az ember nem lesz kíváncsi Mahler szimfóniáira. A zeneszerető laikus viszont közel jut a komponista-karmester életéhez, a szenzációs híreket kedvelők pedig Alma Mahler szerelmi viszonyaiban mélyülhetnek el, Gropius és Werfel szerepel mint férj, Kokoschka mint Almához igencsak közel került művész, hiszen Almát „Ausztria legszebb asszonyának” tartották (bár Canetti és sokan mások nem…). Ha nem is volt az – a többi, művészek körül keringő hölgyet is ugyanígy jellemezték –, értett a férfiak nyelvén. És ki ne vágyott volna a nagy Mahler örökébe lépni? Alma már kapcsolatuk kezdetén kijelentette, hogy nem szereti Mahler szagát, műveit, a későbbiekben is sokat panaszkodott a zeneszerzőre. Mindez nem gátolta meg abban, hogy elfogadja a kellemes életmódot, a mester a nyaralójuk mellé komponálóházat is építtetett a Wörthi-tó közelében, eljárt fürdőkúrákra, élte világát, persze reprezentálni tudott. Alma jól választott, a negyvenkét éves zeneszerző el is vette a fiatal lányt, ekkorra már túl volt a IV. szimfónia bemutatóján és lemondott a Bécsi Filharmonikusok karmesteri tisztéről. Nyugodtan állíthatjuk, Európa egyik vezető zenészalakjává vált. Megengedhette magának, hogy átírjon egyes műveket, Beethoven Fideliójába a III. Leonóra-nyitányt is becsempészte (így is játsszák nálunk), bár sokan a szemére hányták újításait.
Fokozatosan került egyre magasabb állásokba mint karmester, a korabeli kritika dicséri. A zenésztársak kevésbé. A Bécsi Filharmonikusok egyik csellistája szerint „…úgy szakadt a bécsi operára, mint egy elemi erejű katasztrófa”. Sorra bocsátotta el a zenészeket, ez a bizonyos csellista 1897-ben a legfiatalabb, 1900-ban már a legrégebbi tag volt a patinás együttesben. Mahler 1907-től a New York-i Metropolitan karmestere, anyagilag is jövedelmező állást kapott. Ugyanebben az évben kiújult szívbetegsége, kímélnie kellett magát, amit egy ideig be is tartott. Nemcsak Európában, hanem az Újvilágban is felhangzottak művei, nagy sikerrel. 1911-ben állapota olyan rosszra fordult, hogy kénytelenek voltak visszatérni Bécsbe. Az egész út alatt tudósítottak Mahler hogyléte felől.
Nem csupán Mahler, de Alma is értett az intrikához, a nőnek volt képe kijelenteni, hogy csak a zeneszerzőt szerette. Ráadásul meghamisította kettejük levelezését, persze csak a számára kényes dolgokat. Az 1964-ben meghalt Alma gondoskodott róla, hogy életéről és szerelmeiről könyv (és később film) készüljön.

A 11 fejezetre osztott könyv fényképeit, műsorlapjait, karikatúráit nézegetve Mahler több arca is feltűnik: a gondtalan, a szerelmes, végül a nagybeteg.
A korszakban már intenzívek voltak a zsidók elleni, akkor még nem fizikai támadások, ezt Mahler is érezte. ő azonban kikeresztelkedett. Matthew Boyden kitűnő, Richard Straussról szóló könyvében jóval erősebb a művészek felekezetét mindenáron erősítő vonal, Carr nem esett ebbe a hibába (97. oldaltól). Viszont a Mahlerről szóló könyvre is ráfért volna egy szaklektor, bár kevesebb a hiba (lehetőség is kevesebb volt rá a csekély és felszínes elemzés miatt), de így is akadnak. A szimfóniák számozása arab vagy római számmal történik, megjelölve utána a hangnemet. A könyvben egyetlenegyszer sem szerepel helyesen. Természetesen ha Mahler Ötödikjéről beszélünk (bizalmasan), akkor rendben is van a dolog.
A kottapéldákat beszkennelve találjuk, csúnyák. Ráadásul nem is egész ütemeket, hanem csak kiragadott szólamokat találunk. A Sinfonia domestica nem szimfonikus költemény, hanem – ahogy a címben is szerepel a műfaji meghatározás – szimfónia (rondóformában). A 165. oldalon ezt olvashatjuk: „Az Ötödikben mintegy huszonöt percnyi Sturm und Drangot (forrongást) vezet be…”. A Sturm und Drang egyfajta zenei irányzat, a klasszikában az érzelmességet jelenti, a szerző valószínűleg az irodalmi irányzatból indult ki. A romantika egyértelműen az érzelmek, érzelmességek tárháza a zenei megvalósításban.
Egy oldallal később így ír a szerző: „Az Ötödik szimfónia a fülsértő cisz-moll hangnemben kezdődik”, Beethoven nem örülne, ha a Mondschein szonáta első tételéről ezt mondanák. A hangnemek nem fülsértőek, természetesen mindegyik hangnemnek megvan a maga szimbolikája, szerzőként is, de ez külön tanulmány tárgya kellene legyen, esetleg a hangközök (maximum négy) vagy a hangzatok lehetnek fülsértőek. A hangszerekkel kapcsolatban is vannak észrevételek: a tamburin pergődob névre hallgat, a „háromszoros fafúvósok” nálam hatot jelent, hiszen a fafúvósok párosan szerepelnek a bécsi klasszika óta. A partitúrában csak három szólam van (ha nem számítom bele a piccolót, az angolkürtöt, az Esz-klarinétot, a basszusklarinétot, a basszusfagottot). A Feuersnot (Richard Strauss operája, kár, hogy Strauss és Mahler kapcsolatáról keveset olvashatunk, az is inkább pozitív, Strauss Mahler temetésére nem ment el) itthon is ezen a címen fut, maradhat németül, a II. szimfónia Urlichja nem ősidők fénye, hanem ősfény névvel ismert. Borbás Mária fordítása gördülékeny, de nem az ő feladata ezeket ellenőrizni. Az I. szimfónia kérdése is problematikus. Ismert, hogy Titán címmel van egy szimfonikus költeménye, mely az I. szimfónia anyagában is megjelenik, a szerző összevonta a két művet (284. o.) Az előzéklapokon nem találtam meg a Feltámadás-szimfónia partitúrájának utolsó két oldalát, és nem tudom, ki lehet KF (10. o.). Jonathan Carr könyve rendkívül olvasmányos, helyenként kifejezetten szórakoztató, némi jólesően bulváros beütéssel. A humora rendkívül jó, még Mahler kárára is. Néha ismétlésekbe bocsátkozik (pl. hangszerelések), a bőséges kiegészítő anyag a lemezfelvételek között is válogat.
A harmadik, zeneszerzőről szóló könyv jelent meg a sorozatban, Glenn Gould és Richard Strauss után. Remélem, olvashatunk még a komponistákról újabb köteteket.

Fülszöveg
Gustav Mahler napjainkban az egyik legnépszerűbb zeneszerző, de nagyon is félreértik mint embert és mint muzsikust. Ez a zeneszerető laikusok számára írt új életrajz újra megvizsgálja Mahler életét, műveit és az 1911-ben bekövetkezett halálához vezető körülményeket. A mű középpontjában Mahler utolsó évtizede áll, valamint utolsó amerikai évei. Elöljáróban Mahler pályafutásának korábbi szakaszait mutatja be, a becsvágyó, gyakran kíméletlen karmestert a Habsburg Birodalom és a birodalmon túli országok nagyvárosaiban, akinek igazgatása alatt felvirágzott előbb a budapesti, később a bécsi opera. Ez a nagy sikerű új életrajz betekintést nyújt a mítosz mögé. Mindeddig nem vagy nehezen hozzáférhető levelek, naplók és egyéb anyagok felhasználásával megkérdőjelez sok Mahlert övező feltételezést. Bemutatja az „istenkereső” Mahlert, de nem titkolja, hogy született karrierista volt, és az intrika nagymestere. Jonathan Carr, az 1942-ben született angol író-újságíró a The Financial Times és a The Economist külföldi tudósítójaként eljutott Mahler pályafutásának csaknem valamennyi színhelyére Európában, Amerikában és Oroszországban. Élvezetes stílusban megírt művében kirajzolódik az „igazi Mahler” képmása, amelyet a lemezgyűjtők örömére kiegészít egy alapos és értő áttekintéssel és ajánlással a föllelhető legjobb Mahler-felvételekről.

Carr, Jonathan: Az igazi Mahler
(The Real Mahler)
Életek és Művek sorozat
Európa, Budapest, 2005
Fordította: Borbás Mária
Kötött, 155×235 mm, 312 oldal
ISBN 963 07 7781 9