a Budapesti Tavaszi Fesztiválon
(a papiruszportal.hu archívumából [2008])
Szerző: szabói
A Budapesti Tavaszi Fesztivál tizedik napján, 2008. március 23-án vendégszerepelt John Eliot Gardiner két saját együttesével, az Angol Barokk Szólistákkal és a Monteverdi Kórussal a Művészetek Palotájában. Egy hatalmas mű, kiváló együttesek, szólisták és Gardiner volt a garancia arra, hogy nem fog csalatkozni a hallgató. Bach János-passiója nagyszabású mű, mint minden passió, alkalomhoz kötött, talán a legizzóbb oratorikus mű a zenetörténetben.
A János-passió szövegét maga Bach állította össze, a Luther-féle bibliai szövegekből, a Brockes-féle passiókölteményből, és maga is írt egyes részeket. Talán ezért is olyan áhítatos, ihletett a mű, annak ellenére, hogy nem egységes a szöveg, mert a saját megfogalmazást is tartalmazza. Ehhez még hozzájárul a korszakban használatos zenei kifejezés-, szerkesztésmód változatossága: protestáns korál, olaszos, hajlékony áriatípus, tablószerű kórusok, az ellenpont és ellentéteként a négyszólamú korál. A rendkívül sokrétű zenei anyag képszerűsége is figyelmet érdemel: kromatika a ’sír’ főnévnél, a recitativo a korbácsolásról, a könnyek megfestése, a Golgotára való menetel, vagy éppen a turbák tömörsége erősíti a szöveget. A János-passió Jézust mint embert ábrázolja, a közülünk valót, az érző, szenvedő, gyötrődő lelket. A tizenegy korál miatt a Passió hangvétele közelebb állhat a hallgatóhoz.
A szokásosnál korábban, este hétkor kezdődő koncertet nem szakította félbe szünet (az eredeti beosztás szerint két részre, újabban háromra tagolják), a kevésbé kitartóak – fel sem merem tételezni, hogy voltak, akik unták – feladták, így akarva-akaratlanul kizökkentettek a figyelemből. Pedig Bach ezzel a művével nyerte el a lipcsei Tamás-templom megüresedett kántori állását. Az előadás mindazokat a zeneszerzői erényeket tükrözte, melytől különleges a passió. A zenekar – bár a régizene-gyakorlatot nem hagyták figyelmen kívül – nem fukarkodott a kevésbé puritán megoldásokkal. Valahol középúton jártak a megszokott zenekari hangzáskép és a régizenei között. A historikus játékmód szélsőségei nem jelentkeztek, ha mégis, nem voltak zavaróak, erőltetettek, egységes, lelkes, szívet kitáró előadást kaptunk. Az összeszokott zenekar tagjai kivétel nélkül a történet folyamatát görgették előre, a megpihenő, szemlélődő részeknél sem érezhettük a feszültség lankadását, az óhatatlanul előforduló esetlenségek dacára.
John Eliot Gardiner A Monteverdi Kórus a barokk zene szakavatott tolmácsolója, ez fehéren-feketén kiderült az előadás során. Plasztikusan jelenítették meg a nép érzéseit, a korálok nemesen egyszerűen, de tartalmasan szóltak, zúgtak vagy éppen csak szinte belül énekelték őket. A nyitókórus esdeklése előre meghatározta azt a zenei, a drámát mindenek fölé emelő színvonalat, ami végig jellemző volt, a közönséget egy pillanat alatt ráhangolta a történetre.
Az áriák, recitativók, korálok, kórusok egymásutánja kompakttá vált, természetes módon következtek egymásból. A folyamat íve emelkedett és emelkedett, egyre erősödő tűzzel, a hosszú passió utolsó taktusig. Talán ez volt a legnagyobb erénye Gardinerék előadásának. A szólisták közül Mark Padmore eggyé vált az Evangelista mondandójával. A belső feszültséget nagyszerűen vázolta, a lelki történéseket általa értettük meg. Dietrich Henschel szerepe jóval hálátlanabb, hiszen Jézust énekelni nyomasztó felelősséggel jár. Hangja zengő, tömör, Jézus szerepében jól helytállt. A többi szólista a kórusból lépett elő, éneklésük nem mindig volt tökéletes, a cselekményt viszont előre tudták mozdítani.
Hogy nem csupán Jézus szenvedéstörténetének lehettünk aktív részesei, hanem a barokk korszakba is beleképzelhettük magunkat úgy, hogy nem templomban hallgattuk végig a Passiót, ez Gardiner, az Angol Barokk Szólisták, a Monteverdi Kórus és az énekes szólisták érdeme. Ez a mai világ már nem az érzelmekről, az önfeláldozásról szól, hacsak nem egy ilyen koncerten.
Művészetek Palotája, 2008. március 23.
