a papiruszportal.hu archívumából [2007]
Szerző: Lehotka Ildikó
Vendégzenekar és karmesterük adott két koncertet is a Nemzeti Filharmonikus Zenekar által meghirdetett bérletekben május 23–24-én. Nagy esemény a Szlovák Filharmonikus Zenekar szereplése, hiszen az Európa szívében elnevezésű nemzetközi zenekari csereprogram keretében jöttek Magyarországra. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a legismertebb cseh zeneszerzők műveit hallhattuk, olyan zenekarral és karmesterrel, akiknek a legtermészetesebbek Smetana, Dvořák és Janáček darabjai, ahogy nekünk Kodályé és Bartóké. Kíváncsi voltam, hogyan interpretálják a műveket, van-e olyan többlet, amit csak ők tudnak.
Az első műsorszám a mindenki által ismert, slágerszámba menő Moldva szimfonikus költemény volt, igen, Bedřich Smetana a zeneszerző. A hat hasonló műfajú darabot tartalmazó Hazám ciklus legsikerültebb darabja másodikként készült el, maga a zeneszerző össze is foglalta a programját. A nemzeti jellegzetességeket a Moldva (Vltava) folyó köti össze. A gyenge kis érként eredő Moldva a zenekar tolmácsolásában már az első taktustól büszkén kanyargott. A fuvola és a zenekar fennen hirdette a folyó nagyságát, túl hangosan indították az éppen csak sejtelmes, még csak patakocska méretű, de már duzzadó Moldvát. A darab híres Moldva-dallama azonban szépen formált, jól tagolt volt.
Szépen szóltak a vonósok, áradó témát hallottunk. Kifejezetten karakteres volt a népi tánc jellegű ünnepség megszólaltatása, pregnáns, szinte dobbantós, semmi finomkodás. A legszebb pillanatokat a Szent János-örvény félelmetes kavargása jelentette, a vonós, rézfúvós és fafúvós hangszerek színe erősítette, jól kiegészítette egymást. Méltóságteljes volt rálátni a Moldváról Visegrádra, gyermekkoromban sokáig azt hittem, hogy e zenei részlet a cseh himnusz. A dúrban megidézett Moldva-dallam már az örömöt, büszkeséget is kifejezte, nyomatékot kapott az ezt megelőző rész nagyon jól előkészített és megvalósított dinamikai különbségének hangsúlyozása miatt. Figyelemre méltó előadásnak lehettünk tanúi. Bár néhány részlet (hangsúlyok, karakterek) alapvetően különbözött a szokásos hangzástól, azért a többi felvétel ismeretében nem nagy az eltérés a szlovák és más együttesek előadása között.
Antonín Dvořákot leginkább az Újvilág-szimfónia utolsó tételének főtémája miatt ismerik, holott a korábbi szimfóniái is izgalmasak. Az V., F-dúr szimfóniája majd húsz évvel korábbi, mint az utolsó; már érett, kiforrott zeneszerzőként mutatkozik be Dvořák. Jellegzetesen elégikus dallamvezetése, indulatkitörései az V. szimfóniában is szerepet kapnak. Az Allegro ma non troppo nyitó tétel pasztorális idillje, majd az ujjongás megjelenítése, később a szinkópák zakatolása a szimfónia szép pillanatai közé tartozott. A második tétel a cseh népi dallamok közül a dumkát csempészte a szimfóniába. Dvořák maga is írt szláv táncokat (Brahms magyar táncai mintájára), a dumka feliratot egyik triója viseli. Nem idegen tőle más népek dallamainak használata, az Újvilág-szimfóniában is szerepelnek. A borongós, édes-bús dallam először a csellókon hangzott fel, a hangszerhez méltó gyönyörű hangszínen, de a hegedűk játéka is szép volt. Az oboa és a klarinét újabb témája sem maradt el a vonósokétól. Nagyszerű példát hallhattunk Dvořák magába forduló, melankolikus, merengő dallamvilágáról, melyet a zenekar teljes odaadással, átérzéssel nyújtott át nekünk. A harmadik, Scherzo tétel oldja ezt a busongást, Dvořák ritkán írt ennyire elementáris erejű zenét. Leginkább Beethoven VII. és VIII. szimfóniája villan meg előttem, a nagy német mester életműve sem a kirobbanó vidámságról szól. A zenekar sziporkázott, kiélvezte a tétel minden egyes hangját, örömmel játszották, felszabadultan, ahogy az utolsó tételt is. Bár a drámai erejű indításnál a csellók nem egyszerre játszottak, az érzelmek ábrázolása terén talán legtovább jutó tétel méltó zárása volt a szimfóniának.
Leoš Janáček Sinfonietta című darabja a szerző 72 éves korában keletkezett. Ha Janáček életrajzából keresünk párhuzamot, egy nagy szerelmet találunk, a nős zeneszerző szerelembe esett egy nála 37 évvel fiatalabb, szintén házas hölggyel. Az inspiráló érzelem hatására több mű is született. A Sinfonietta ötletét egy katona-zenekari koncert adta, ezért is szerepel (talán egyedüliként a zeneirodalomban) 12 trombita, ebből kilenc játssza a fanfárokat, és két basszustrombita. A bemutatón még a Katonai Sinfonietta címet viselte a mű, majd a tételcímek sem maradtak meg (Fanfárok, A kastély, A kolostor, Utca, Városháza). A művet nyitó fanfárokat a rezesek állva játszották, Vladimír Válekígy a mű atmoszférája sem lehetett kétséges. Az első tétel másik témája ellentétes, ötlet és humor váltja a néha himnikus, néha középkori toronyzenére hasonlító sok trombitás részt. A lírai(bb) második tétel vége is él a fanfárral, de szordinált hangszereken, a tétel elején a fuvola és a piccolo dúsításával halljuk. A harmadik tétel népdalszerű intonációja belesimul a vad harsonás-trombitás részek közé, az utolsó tételben nyílik ki a népzenei utalás.
Lenyűgöző hanghatást ért el a zeneszerző a trombiták hangjával, megpróbálta a katona-zenekari hangszínt és a szimfonikus zenekart ötvözni. A kísérlet tetszetős, csak meg kell találni a 14 trombitást hozzá. Ez sikerült Vladimír Váleknak, aki mindvégig kézben tartotta az előadást. A Smetana-mű végére oldódott csak fel a dirigens, aki a pontos, precíz beintéseket a Dvořák- és Janáček-műben sokszor túl egyenes, de ezért világos mozdulatokkal oldotta meg. Zenekara Szlovákia egyik vezető együttese, sok nagyon fiatal taggal. Üde színfolt volt a zenekar és a művek találkozása. Hogy másképp játsszák-e ezeket a műveket? Döntse el mindenki, aki ott volt.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2007. május 23.
