Shakespeare nyomán Francesco Maria Piave librettójával
a papiruszportal.hu archívumából [2011]
Szerző: szabói
Hogy az olasz opera útja 1850-től Verdi nevéhez kötődik, nem kétséges, Rossini már a kulináris élvezeteknek szenteli magát, Bellini nem élt, Donizetti pedig betegeskedett. Giuseppe Verdi oly sikeres volt, hogy az egységes Olaszország mozgalmának zászlójára az a képzeletbeli felirat is felkerülhetett volna: Vittorio Emanuele, Re d’Italia, VERDI. Az olaszok második himnuszává vált Rabszolgakórus (a Nabuccóból) szintén Verdi dallama. A majd harminc operával büszkélkedhető szerző szinte csak drámai témájú műveket írt, felesége és gyermekei halála mélyen nyomasztotta.
A Shakespeare nyomán Francesco Maria Piave librettójára készült Macbeth is rendkívül sok érzelmi töltettel rendelkezik, és talán ez az az opera, melyben Verdi a lehető legkomorabb színekkel él. Nagyon erős ellentétek, sötét hangulatok, a negatív érzelmi skála teljessége bontakozik ki a műben, úgy, hogy egy pillanatra sem marad kétsége a hallgatónak, hogy a thán és felesége bár a felsőbb kasztba tartozik, mégis emberek. Az más kérdés, hogy az emberi vonások negatívak, a még többet, még nagyobbat akarás példái ők ketten. Bár a korabeli kritikusok „szerelem nélküli” operaként említik a Macbethet, azért a szerelem ott bujkál a darabban: nem csupán két uralomra törő emberről van szó, nem a gyilkosságok tartják össze a párt, ezt leginkább Macbeth felesége halálakor mutatja ki.
Verdi művét 1847-ben mutatták be, az átdolgozott változatot 1865-ben. Az Attila írásakor Verdi nagyon beteg lett, és pihenést javasoltak számára. Ez idő alatt egy új opera tervén gondolkodott, egy nagyszabású darabon, mely az egyik legnagyobb drámát öntötte volna zenébe. A fiatalkori opera nem hozta meg a zajos sikert, bár Verdi úgy érezte, diadalt fog aratni a Macbeth. Verdi zenéje nem hasonlítható a korábbi operák megoldásaival, talán ez is közrejátszott a közönyös fogadtatásban. Mindenesetre Európa-szerte játszották az eredeti darabot. A későbbi, párizsi változat fogadtatása sem volt egyértelműen sikeres, bár a III-IV. felvonást szinte teljesen átírta Verdi.
Az operaház április 3-i előadása – harmadszorra játszották – összességében nagyon jó volt. A rendezés – Szinetár Miklós munkája – a hagyományos felfogást képviselte. A legemlékezetesebb mozzanat az elején történt, a boszorkányok fekete, vészjósló ruhái a magasba emelkedtek, és a domináns szín a fehér lett. Nagy szerepet kapott a különféle víziók megjelenítése, szépek voltak a balettok, a díszletek egyszerűsége talán a „vészbanyák” (Szabó Lőrinc találó elnevezése) áradatát ellensúlyozta. A zene és a színpadi történés mellett Cakó Ferenc homokanimációi teremtették meg a hangulatot, az ember nem igazán tudta figyelni, mi is történik, mi a fontosabb, sok volt egyszerre az érzékszervek egyidejű bombázása. Az énekes szólisták statikussága talán magyarázható azzal, hogy nem hétköznapi személyekről, hétköznapi cselekvésekről szól a történet, a belső mozzanatok – hogyan jut el a házaspár a gyilkosságok gondolatáig – kivetítése lehetett a cél.
Macbeth szerepében Alexandru Agache remekelt, hangja mint egy tömb szólt, mindenféle erőlködés nélkül, fantasztikusan árnyalta dallamait. Hasonlóan nagyszerű volt Fried Péter, a halálra ítéltetett Banquo. Kettejük megjelenésére oda kellett figyelni, a mű elején található duett (Giorno non vidi mai) nemcsak zenei megoldásaikat, de tekintélyt parancsoló látványukat is erősítette. Lukács Gyöngyi Lady Macbethje kevésbé tetszett, szinte az egész operában csak forte énekelt, alig árnyalt, a halk tartományt csak az Una machina é qui tutt’ora áriában csillogtatta meg, de ott gyönyörű volt. Lukács Gyöngyi magas hangjai teltek, fortéban is, de a középregiszter súlytalan, a mélyebb hangok pedig természetellenesen szóltak, a záró hangok jól megnyomva. A koloratúrák, bár ez az opera nem erről szól, nem a virtuóz éneklést állítja a középpontba, elvesztek, nem peregtek. A Lady valóban gonosz, de a kép talán nem ennyire egyoldalú, egysíkú, ahogy hallottuk a dinamikát. A jégszívű asszony valóban mindent megtesz ha nem is férjéért, de a trónért, de éppen az alvajáró jelenet mutatja, hogy van lelkiismeret-furdalása, tudja, hogy meg fogja fizetni az uralomvágyat.
Rame Lahaj Macduffja súlytalan volt, Magyari Eszter Udvarhölgyként a legjobbat hozta ki a szerepből, Pataki Potyók Dániel Malcolmja szintén nagyon tetszett.
A kórus, némi pontatlanságtól eltekintve, most is erőteljesen szólt, szép, homogén hangzással, a zenekarra sem lehetett panasz. Győriványi Ráth György szépen árnyalta az opera dinamikai lehetőségeit, a baljós sikolyok, a vihar, helyenként a döbbenet ábrázolása is megtörtént.
Giuseppe Verdi: Macbeth
Opera négy felvonásban, két részben
Szövegíró: Francesco Maria Piave
Magyar nyelvű feliratok: Uhrman György
Koreográfus: Nemes Zsófia
Közreműködik: PR-Evolution Dance Company
Díszlettervező: Horgas Péter
Jelmeztervező: Velich Rita
Animáció: Cakó Ferenc
Karigazgató: Szabó Sipos Máté
Karmester: Győriványi Ráth György
Rendező: Szinetár Miklós
Szereplők:
Macbeth – Alexandru Agache
Lady Macbeth – Lukács Gyöngyi
Banquo – Fried Péter
Udvarhölgy – Magyari Eszter
Macduff – Rame Lahaj
Malcolm – Pataki Potyók Dániel
Macbeth szolgája – Clementis Tamás
Első jelenés – Dobos Sándor
Második jelenés – Tassonyi Balázs
Harmadik jelenés – Mestyanek Máté
