Sting – Budafoki Dohnányi Zenekar
a papiruszportal.hu archívumából [2011]
Szerző: rotan
Egy éven belül másodszor járt Magyarországon a 16 Grammy- és számos egyéb díjat besöprő Sting (Gordon Matthew Sumner, 1951), aki énekes-basszusgitárosként a Police-időszakot (1977–1986) is beleszámítva több mint 100 millió lemezt adott már el. Láthattuk például kedvenc filmünkben, A Ravasz, az Agy…-ban, és nem utolsósorban – népszerűségét kihasználva – elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a „fejlett” Nyugat néha a harmadik világra is rá-rátekint.
Stinggel kapcsolatban vannak nagyon jó zenei élményeink, emlékeink különböző kapcsolatokról, és nincsenek nagyon jó koncertbenyomásaink. Még az atomókorban, szerencsére a kapcs. ford.-unk kitűnően fungált akkor, az új hullám egyik zászlóshajója volt a Police, amelynek az újmagyarul is jól csengő Zenyatta Mondatta című lemeze puha diktatúrájú kis hazánkban is sikeressé vált. Ki ne emlékezne a Dont Stand So Close To Me slágerükre. A 2004-es Kapcsolat azonban egy időre elvette a kedvünket ha nem is Stingtől, de az ingyenes megarendezvényektől mindenképp. Az 56-osok terén – ahova a gyerekeinkkel felvonultunk – megrendezett telefonosimázs-növelő koncert a hatalmas tömeg és áldatlan állapotok miatt inkább a nyomorgásról, aggódó egymásra figyelésről szólt számunkra, mint a zenéről. Akkori énem azt mondatta velem, Stinget még egyszer élőben meghallgatom, ojrópai viszonyok közepette. 2011. június 30., Symphonicity a turné címe, az alapjául szolgáló felvételt (Symphonicities) Sting a London Royal Philharmonic Orchestrával vitte lemezre. Az elnevezés erőteljesen rímel a Police 1983-as Synchronicity című lemezére. Nagyobb lányommal vágtunk neki Budapestnek, már nem kellett fogni a kezét, hogy el ne vesszen. Hatalmas dugó, nem jött lendületbe a város, mivel esett, a Blahán le kellett tenni az autót, hogy kezdésre odaérjünk.
A jegyárusok élénk életet éltek az aréna metrókijárójánál, amiből rögtön levettük, hogy nem úgy, mint az egyébként nagyszerű Joe Cockeren, telt ház lesz. Mégis mennyire más a hangulat, mint legutóbbi ittjártamkor. Az átlagnéző tegnap is ezüst- vagy középkorú volt, mint a Scorpions- (pedig az is csíp-szúr) búcsún, de a büfében a kóla és a chips az úr, nem a sör. Rock- vagy inkább popkoncert lévén meglepett, hogy üdítő színfoltként a közelünkben számos kismamát láttunk. Egy nő két sorral előttünk mobilinternettel rátekeredett a fészbukra, nehogy lemaradjon egy fontos kapcsolatról. Csacsi öreg medvém, mondaná erre Róbert Gedeon.
Divatos kifejezéssel cross-over koncert. Nem vártuk, hogy úgy szóljon, mint Jon Lord és a Cry Free a Művészetek Palotájában, hiszen ez az aréna, de valami ahhoz nagyon közeli szférák zenéjére számítottunk. Húsz perc késéssel kivonult a magyar szimfonikus együttes, a Budafoki Dohnányi Zenekar. Sportcsapatjátékban megszokott: végy egy jó kapust (esetleg ételreceptben: gombát stb.), könnyűzenész-énekes kíséretének jó vokalistát, háttérzenészeket, szimfonikus zenekar esetében egy jó karmestert. Egy gonoszkodó komolyzenész megkérdezte délután: na, és ki fogja vezényelni a Dohnányit, Kasza Tibi vagy Kern András? Határeset, de nem fogadtuk el: az elölről, hátulról csinos, csupasz vállú, a zenével végig együtt lüktető Sarah Hicks dirigálta az egyébként kitűnő magyar zenekart, már amennyire laikusként ezt meg tudtuk ítélni. Sting tehát nem tévedett a karmestert, de a jó hangú vokalistát illetően sem: a szólóban lemezeket is megjelentető Jo Lawry hangjával egyedül kísérte a jó formában lévő ikont, amikor kellett, finoman a vonós-, fúvósszólamhoz idomult a hangja, amikor pedig főszerepet kapott a duettekben (Desert Rose), megismerhettük valódi tehetségét.
Sorjáztak a jól ismert és popra, klasszikus zenére hangszerelt Sting- és Police-slágerek. A harmadik-negyedik darab lehetett az Englishman In New York, amire végképp mindenkinek leesett, jó időben jó helyen van, nem úgy, mint Lala. Nem hallottunk gitárszaggatást, a bőgős inkább bőgőzött, mint basszusgitározott, a dob könnyűzenéhez mérten nagyon halkra volt keverve, Sting is csak egy-két számban vett magához elektromos gitárt, az akusztikus vitte a prímet, a vonósok, fúvósok pedig hol kisebb, hol nagyobb szerepet kaptak. A hangja most is olyan, mint volt, egyedi, fülbemászó, de már nem tudjuk eldönteni, hogy csak a zenei vagy rokonszenves aktivista életműve miatt is szeretjük. Mindegy, ő nem a feketéket segítő akciói farvizén lett híres, hanem fordítva, népszerűségét jó célra fordítja. S ha ez még nagyobb zenei sikerhez segíti, azt egyáltalán nem irigyeljük tőle.
Az első óra nagyon hamar eltelt, erre maga Sting figyelmeztetett: húsz perc szünet következik, konferálta fel az énekes magyarul az egyik számot, amit megértettünk, ám a szólisták nevébe már beletört a fullánkja. A rend kedvéért, hiszen megérdemlik, álljon itt: Nyers Alex klarinét- (Englishman In New York), Kalla-Tóta Hajnalka hegedű- (Whenever I Say Your Name); Csatos Ferenc trombitaszólóval (All Would Envy) színesítette az előadást.
A szünetben lehetett fogyasztani, akár fészbukozni vagy egy-két esemest küldeni a felsőbb kapcsolatnak – nem Neki, hiszen a zebegényi, Kós Károly tervezte Havas Boldogasszony-templomban is ki van írva: Isten nem mobilon hív.
Majd újra a zene ünnepe következett, ha a dátumot egy kicsit ki is toltuk. Russians, Every Little Thing She Does Is Magic, mindegyik szám tartogatott valami egyedi ízt a komolyzenei aláfestéssel. A maga idejében túl lágynak tartott (akkor: „nyálas”) Roxanne, amit talán egy Zenebutikban hallottam először, kifejezetten tetszett harminc évvel később, jól illett hozzá ez a hangszerelés – eszerint az öregedés esetemben is irreverzibilis-debilis folyamat. Még egy órát zenéltek, kitűnő társakat talált ehhez: Dominic Millert (gitár), Rhani Kriját (ütősök) és Ira Colemant (nagybőgő). A ráadásban a topszámok közül is kiemelkedőekkel kényeztették a nagyérdeműt: Every Breath You Take, Desert Rose és a tökéletes Fragile.
Persze, hogyne lett volna hiányérzetünk, ez azért nagyon hiányzott, meg ez is (hacsak nem az utolsó szám volt, mert azt már nem vártuk meg, el kellett érnünk a metrókapcsolatot), de majd legközelebb. A kritikusok már megírták, mit gondolnak erről a lemezről/koncertkörútról, ehhez mi sem tudunk semmi újat hozzátenni, tökéletes összhang, kapcsolat a Symphonicity.
Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.
