Debussy: Pellésa és Mélisande
Szerző: Lehotka Ildikó
Háromszor hallhatta-láthatta a közönség Claude Debussy ötfelvonásos operáját a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében, szeptember 9-én, 10-én és 12-én. A Fischer Iván Operatársulat bemutatóinak sorában ez volt a nagyon várt kilencedik produkció, ismét világhírű énekesekkel. Az első előadáson jártam.
Debussy egyetlen operája Maeterlink azonos című drámája alapján készült, a szöveget szinte változtatás nélkül vette át Debussy. „Pelléas drámája, amelyben álomszerű atmoszférája ellenére sokkal több az emberi, mint az úgynevezett életdokumentumokban, kiválóan alkalmasnak tűnt számomra” – írta Debussy a témaválasztásról (Miért írtam a Pelléast. Comaedia, 1920. október). Ugyanitt írja, hogy az operának „Olyan szuggesztív nyelvezete van, amelynek érzékenysége a zenére és a zenekari hangszerelésre is kiterjeszthető”. Ez a nyelvezet azonban nem mindenki számára könnyen befogadható. Így volt ez az 1902-es évben is: a főpróbán nem aratott osztatlan elismerést a mű, hogy finoman fogalmazzunk. A konzervatórium akkori vezetője egyenesen megtiltotta a növendékeknek az opera megtekintését, de a kritikusok is fenntartással fogadták a Pelléast. Ahogyan még ma is sokan értetlenül állnak a zenei és történetszövési technikákkal szemben. Aki nagy fortékat várt, harsogó zenekart, extrém magas vagy mély énekhangokat, az bizony csalódhatott, ha meghallgatta a művet.
Az opera cselekménye mindössze a történések nagy csomópontjaira fókuszál. A szereplők életéről vajmi keveset árul el a librettó, kezdve attól, hogy nem tudjuk, Mélisande honnan menekült, miért akar a koronájától megszabadulni, vagy miért ijedt meg a házastársi kapcsolatot jelző gyűrű elvesztésétől. A belső rezdülések, vívódások ábrázolása hangsúlyozottan jelenik meg a darabban, a történet tele van szürrealista és szimbolikus jegyekkel. A zene és a szöveg kifejezi a belső vívódást, a szereplők érzelmeit. A titokzatossághoz, a kétségekkel átszőtt történethez illett a díszlet. A zenekar a színpadon foglalt helyet, előttük egy erdő, a színpad bal oldalán egy kút állt, a világítás visszafogottan halvány volt. A szereplőknek (köztük a zenekar tagjai által megformáltaknak) kevés hely jutott a színpadon, de néhány jelenet a bal és jobb oldali emelvényen történt. Pelléas és Mélisande jelmeze hófehér – előbbi mintha egy pásztorfiú volna, Arkel és Geneviéve díszes, míg Golaud szürke ruhában állt színpadra. A zenekar tagjai és Fischer Iván egyfajta klepetusban jelentek meg, mintha erdei manók lepték volna el a színpadot.
A zenei megvalósítás elképesztően jó volt. Pelléast Bernard Richter keltette életre, fantasztikus hanggal, amely – Petibonhoz hasonlóan – kifejezte az érzelmi hullámzást. Színészi megvalósítása talán kevésbé volt hatásos, mint a címbeli heroináé.
Patricia Petibon ideális Mélisande-két vett részt a cselekményben, mind megjelenésében, mind szólama tolmácsolásában. Színészi teljesítménye kiemelkedett, a hősnő belső rezdüléseit úgy adta át, hogy a nézőnek kétsége sem lehetett afelől, hogy Mélisande a végzetébe rohan. Petibon az eltévedt, megszökött lányt, a férjéhez testben hű, de a lelkében elhidegült asszonyt, a kétségek közt vergődő nőt, a csecsemőjére rácsodálkozó anyát tökéletesen ábrázolta. Ehhez társult a kifinomult zenei megvalósítás: Petibon eggyé vált a szereppel.
Tassis Christoyannis Golaud szólamát énekelte, ő korábban három Fischer-féle operaprodukcióban is részt vett. Christoyannis a mű első szakaszában visszafogottan, halkan énekelt, ez vagy a koncepció része, vagy egyéb volt. Mindenesetre megrázó erővel ábrázolta a féltékenységet: szerepbeli gyermekétől követelte, hogy lesse meg és hallgassa ki a két fiatalt. A gyilkosság és a megbocsátás ábrázolása szintén elementáris erővel hatott. A kis Yniold szerepét a 12 éves, Manchester United-rajongó Oliver Michael énekelte, kiválóan. Nicolas Testé Arkel Királyt, Ynonne Naef Genevieve-t személyesítette meg, a szerep követelményeinek biztos tolmácsolásával, ahogy Peter Harvey doktorként és pásztorként is jeleskedett.
A zenekar csodás hangszíneket varázsolt Fischer Iván keze alatt. Csodálatos pianók, hangszerszólók, a sejtelmes hangzás, máskor a dús hangzás vitte előre a művet. A darabhoz kapcsolódó tudnivalók, és az énekesekkel és Fischer Ivánnal készült interjúk egy gyönyörű kiállítású és tartalomban gazdag ismertetőfüzetben jelentek meg.
A Kocsis-féle előadás itt olvasható: Pelléas és Mélisande – Debussy egyetlen operája 44 év után újra itthon
