A címszerepet José Cura énekelte
Szerző: Lehotka Ildikó, 2024. október 29.
2015. szeptember 26-án mutatta be az Operaház Verdi Otellóját Stefano Poda rendezésében, akkor a közönség és az előadásról írók nem vélték egyöntetűnek a sikert. Most újra műsorra tűzték a velencei mór Shakespeare által megálmodott (1604) és Arrigo Boito szövegkönyve alapján készült operát. Az első szereposztásban nem kisebb énekessel, mint José Curával.
A Poda rendezte korábbi előadások színpadképét most is furcsának vélhetjük: a középpontban lévő, és szinte az egész színpadot uraló fehér-fekete lyukas négyszög, melyből egy ferdén kiálló objektum látható, a testi szerelemre utal. Nem véletlen, hogy 16 éven felülieknek hirdeti az Opera a darabot. Az oldalfalakból kezek nyúlnak ki, Polanski-módra. Ez az óriási díszlet forgatható, a szereplők könnyen elrejtőzhetnek, ha ki akarnak hallgatni egy beszélgetést. A másik színpadi helyszín egy alulról felemelkedő emelvény, ez Desdemona hálószobája, itt is kezek „díszítik” a termet. A színekkel takarékosan bánt Poda, aki nem mellesleg a díszlet- jelmez- és világítástervező is. A fekete szín a domináns, ami jelképezheti Otello bőrszínét, Jago lelkét, a kilátástalanságot és még sok egyebet. Fehér színű ruhában énekelnek a gyermekek, Desdemona ruhája is fehér néhány jelenetben. Az arany szín a fekete jelmezeken csak III. felvonás jelenetében szerepel, amelyben megérkeznek a követek. A világítás is inkább csak gyenge fény, egyszóval nagyon komor az összkép. Érdekesnek tarthatjuk az először a nyitó jelenetben látható, fentről lelógó szálakat-köteleket, a darab végén is megjelennek. Sajnos a fények hiánya miatt a szereplők mimikája kivehetetlen (néhány kivételtől eltekintve), és az Opera honlapján található képeket megtekintve látszik, hogy a köteleket húzó, tekerő férfiak arcán harisnyaszerű maszk van. A rendezés nem adott támpontot a cselekmény történésének idejéről és a helyszínről.
Verdi 75 éves volt utolsó előtti, 27. operája bemutatójának idején. Az 1886. november 1-én befejezett és 1887-ben bemutatott Otello bemutatója rendkívüli sikerrel zajlott, meghódította rögtön a környező országokat is. (Különleges módon a skakesperare-i Otello bemutatója is november 1-ére esett 1604-ben.) Pedig Verdi nem akart operát írni, de Ricordi, a fiatal zeneműkiadó rábeszélte. Verdi mint „csokoládé-projektről” beszélt a mű kapcsán. A zene kifejező, és véleményem szerint ebben a műben hallható az egyik legszebb dallam. A zenekari színek helyenként olyanok, mint Puccininál, a nyitó viharjelenet jól mutatja a természet tombolását, a szerelmi kettős varázslatos, és sorolhatnánk.
A dramma lirico tomboló nyitó jelenete jól megfogott volt, a kórus remekelt. (Egyébként Verdi nem is akart kórusjeleneteket komponálni.) A Desdemonát alakító Sáfár Orsolya hangi adottsága a magas regiszterben kiváló, a középfekvésben sajnos nem hallgatóak a hangok, ha a zenekar kissé nagyobb hangerővel játszik, csak a szájmozgásból látjuk, hogy énekel. A desdemonai érzelmeket megjelenítette, de a finomságokat még kevésbé érzékelhettünk alakításában. Először énekelte a szerepet a művésznő, és érezhetően a Fűzfadalra koncentrált. A szerelmi jelenetben is kellemes pillanatokat szerzett.
Alexandru Agache Jagója egy igazi bajkeverőt mutatott. Agache hangszíne, hangereje és kifejezésmódja egy igazi, sötét lelkű és tehetségesen manipuláló figurát láttunk, aki semmitől nem riad vissza. Remek volt az Álom-elbeszélés, egyáltalán, minden hang, amit hallhattunk tőle. Markáns színpadi jelenség Agache, és méltó szerepbeli ellenfele Otellónak. Parádés alakítást kaptunk.
A címszerepet José Cura énekelte. Előadása hihetetlen hőfokú volt. Otello érzelmi hullámvasútját láttatta nem csak testével, mozdulataival, hanem hangjával is. Az erő, a féltékenység, a harag, a kétségbeesés, a kételkedés mind megjelent éneklésében és persze színpadi játékában. Minden pillanatban láttuk a vezért, vagy a férjet, de a származása miatti kívülállót is. Cura hangja erőteljes, kiegyenlített minden tartományban, a dinamikai finomságok tárházát hallottuk tőle. Színpadi jelenléte szuggesztív, akkor is, ha letérdel, akkor is, ha fekve énekel.
A kisebb szerepekben éneklők közül Wiedemann Bernadett alakítása ragadott meg leginkább. De Cassio megformálója, Ujvári Gergely, a Roderigót éneklő Kiss Tivadar, Montano szerepében Pataki Bence, Lodovico szerepében Szvétek László és a hírnök, Aron Ottó Jóhansson is emelte az est fényét. A két énekkar nagyon jó volt, a zenekar hangszínei, tempói is élvezetesen szóltak, Frédéric Chaslin remdkívül flott módon fogta össze az előadást.
Az Opera nézőtere foghíjas volt legnagyobb sajnálatomra. Nem az én tisztem ennek az okát vizsgálni, de ha egy ilyen név nem tölti meg a házat, az nem jó jel. Mindenesetre aki ott volt, állva ünnepelte Curát. Számomra emlékezetes marad az előadás, köszönet a művész meghívásáért, alakításáért, a hihetetlen hőfokú estéért.
