A Concerto Budapest nagyzenekari és kamarakoncertje

Szerző: Lehotka Ildikó, 2025. február 23.
Talán példa nélküli az, hogy két egymást követő esten más-más műsorral várja a közönséget egy együttes. A Concerto Budapest évek óta folytatja ezt a gyakorlatot. Február 5-én és 6-án a Zeneakadémia nagytermében hallhattunk két hangversenyt: egy zenekari estet, mely Dvořák műveiből állt, és egy kamarakoncertet, Bartók, Schönberg és Brahms darabjaival.
Dvořák utolsó szimfóniája (e-moll, Az Újvilágból, op.95, B 178) a műfaj legkedveltebb opuszai között van, mindig közönségsikert arat a mű. Nem is csoda, hiszen az 1893-ban bemutatott darab dallamai szépek, egyediek, reklámokban, figyelemfelhívó szignálokban is felhangzik az utolsó tétel dallama. A díjnyertes szimfónia tételrendje követi a hagyományt, ahogy a zenekari apparátus is. A február 5-i koncert zárószámaként elhangzott mű tartogatott egyedi pillanatokat, nagyon szép zenei megmozdulásokat hallottunk, a mű az első hangtól az utolsóig egy nagy ívet húzott. A nyitó művet szintén tarthatjuk utolsónak, a Karnevál Dvořák amerikai utazása előtti „búcsúdarab” volt. A nyitány (op. 92) méltán kapta a címet, színes, vidám, helyenként féktelen hangulatú a darab, így is játszotta a zenekar.

A legjobban vár mű számomra a g-moll zongoraverseny (op. 33) volt, hiszen ritkán hallani, a szólista pedig nem kisebb művész volt, mint Pierre-Laurent Aimard. A h-moll csellóversenyhez hasonlóan kissé terjedelmes zenekari bevezetővel induló körülbelül 40 perces mű számos érdekes zeneszerzői megoldást tartalmaz, de nem véletlen, hogy kuriózumszámba megy az előadása. A trombitákat nélkülöző mű lassú tétele nagyon szép, a szólózongorával induló záró Allegro con fuoco hol erőteljes, hol játékos. Aimard kiválóan játszott, a zenekar Keller András vezényletével méltó partnerként muzsikált. Aimard – aki Kurtág darabjainak elismert tolmácsolója – két Kurtág-darabbal köszönte meg a tapsot.

Másnap egy nagyszerű kamarakoncertet hallottunk, négy művész az előző este is a színpadon volt (Keller András, Kaczander Orsolya, Klenyán Csaba, Pierre-Loraine Aimard). Elsőként Bartók 1922-ben készült 2. hegedű-zongora szonátája (Sz. 76, BB 85) szólalt meg. A mű attacca kéttételes, hasonlóan a verbunkosok lassú-gyors felépítését követi. Bár a kísérőfüzetben a zongora szólamát csak mint a hegedű kísérőjét említi, korántsem korlátozódik a kíséretre. Aimard nagyszerűen, az indokolt helyeken elánnal játszotta a zongora szólamot, Keller András hegedűjátéka az izgalmas bartóki ötleteket jól mutatta. Bartóktól Schönbergre váltott a közönség, az 1., E-dúr kamaraszimfónia (op. 9) szólalt meg. Eredetileg 15 fős együttesre készült a darab, a koncerten öt művész játszotta a szólamokat. A zene helyenként romantikus, helyenként expresszionista, de a tizenkétfokúság felé is elmozdul Schönberg. Egy izgalmas zenei korszakváltás hangjai szólaltak meg. A nagyon ritkán megszólaló darabot Keller András (hegedű), Fenyő László (gordonka), Kaczander Orsolya (fuvola), Klenyán Csaba (klarinét) és Pierre-Loraine Aimard játszotta, értően, a zeneszerzői esetlegességeket elfedve. Köszönet a darabért a műsorra tűzésért és az előadóknak.

Brahms f-moll zongoraötöse (op. 34) a kamarazene egyik kimagasló alkotása (különösen a scherzo). A változtatásokon – vonósötös, kétzongorásszonáta) átesett mű 1868-ban került először a közönség elé. Hogy a kamarazene mennyire intim, de egyben kitárulkozó is, azt az előadók bebizonyították. A hihetetlen egymásra figyelés, a reagálás, a dallamok egymásba fonása, egy-egy szólam kiemelése rabul ejtette a hallgatót, nézőt. Igen, a látvány is – a művészek (Pierre-Loraine Aimard; Keller Quartet: Keller András, Kokas Katalin – hegedű, Szűcs Máté – brácsa, Fenyő László – cselló) koncentrációja, a tekintetek egybeolvadása, a tűz, amellyel játszottak, felejthetetlen marad.