Enescu, Richard Strauss és a hegedű-zongora szonáta műfaja

A norvég 2L lemeze

a papiruszportal.hu archívumából [2009]

Szerző: szabói

Érdekes módon a romantikus zeneszerzők nem sok olyan szonátát írtak, melyben nem a zongora a főszereplő. Míg monumentális hosszúságú, szinte lejátszhatatlan zongoraszonátákkal nap mint nap találkozunk, gondoljunk csak például Liszt, Chopin, Schubert műveire, addig hegedű-zongora, cselló-zongora szonáta – nem is beszélve a többi hangszerről – csak elvétve hallható.

Hogy mi lehet az oka ennek – valószínűleg több is van, a versenyművek nagy száma, a szonáták intim hangzásvilága –, csak találgathatunk. Glenn Gould szerint a késő romantikus megalomán zenekari apparátus miatt van ez így, melyet oly szeretettel alkalmaztak a szerzők. A kanadai zongorista hiányzó láncszemnek tartja a későromantikus szonátákat, illetve azok hiányát. Bár a műfaj patinás, de a romantikában háttérbe szorult, George Enescu és Richard Strauss szonátája egyfajta csendes forradalom a túléléshez, a formához, a zenei nyelvhez, a játéktechnikához.
A két szonáta valahol összefügg, mind Strauss és Enescu életében, mind a műfaj történetében. Ezeket a darabokat nem hallani koncerten, felvétel sem sok készült belőlük, pedig nagyon izgalmasak, felfedezésre váróak. Egészen új hangzásvilága van mindkettőnek, Enescué azért is unikum, mert a román népzenei hangzást ültette át a két hangszerre.
Richard Strauss egyetlen hegedű-zongora szonátáját mindössze 23 éves korában írta, az Esz-dúr szonáta (Op. 18.) a klasszikus forma szabályainak megfelel, igazi újdonság nincs benne. Strauss ekkor még csak próbálgatta zeneszerzői stílusát kialakítani, a szonátában még nem a rá jellemző csillogó, szikraként ható hangzásvilágot élvezhetjük. Ezt a művét azonban sokan az első komoly darabjának tartják. Az elkapott hangulatok már Strauss egyik specialitását mutatják, a tematikus építkezés is jelen van. A két, szinte szabályos formájú tétel közt a lassú az Improvisation címet viseli, a mű központi tétele (az orosz szerzőké lesz ez így, Sosztakovicsnál, Prokofjevnél). Édesen csorgó dallam, a Jugendstilt zenébe öntő érzelemvilág, csipetnyi melankólia fűszerezi a művet, a kromatikus csavar(szerű)motívum több atmoszférát is képes kifejezni. Izgalmas felfedezni egy Beethoven-idézetet is. A záró tétel lehengerlő, mindent átható életvidámság árad a zenéből.
George Enescu, a román zeneszerző és hegedűvirtuóz 1926-ban komponált harmadik hegedű-zongora szonátája (a-moll, Op. 25.) érdekes módon 18 évvel később programot is kapott. A szonáta három tétele román népzenei karakterekre épül, az első a hegyekbe száműzött emberek keservét, a második baljós érzetet, hangokat, keleties színezettel, a zárótétel is a boldogtalanságot érzékelteti. Enescu szerint is „a körülöttünk lévő világ boldogtalan”.
A két szonátát Kolbjørn Holthe adja elő hegedűn és Tor Espen Aspaas zongorán. A felvétel művészi minősége sajnálatos módon igen alacsony, a hegedűművész tolmácsolása miatt. A tény, hogy egy művet valaki nem tud érzelmileg, zeneileg magévá tenni, nem ritka, de az esetek többségében a hangszertudás és a kottába írt dinamikai jelek valamelyest segítenek a dolgon, így az érdeklődő legalább a minőségi módon lejátszott hangokat hallhatja. Nos, Holthe esetében még ez a minimum sincs meg: a vonókezelés a pianókban nyilvánvalóan esetleges, megugrik a vonó, mint amikor iszonyatos stressznek van kitéve a kezdő előadó. A legatók is sokszor ugranak, ez igen zavaró, nem hagyja a hallgatót beilleszkedni a folyamatba. A fortéknál ugyanez a helyzet.
A Strauss-szonáta esetében a tételek felépítése sokkal érzékletesebb lehetne, iskolásnál is gyengébb előadást hallunk. A motívumok nincsenek kibontva, az azonos dallamok ugyanúgy szólnak sokadszorra is, érzelmi töltés szinte sehol sincs, a hangok csak úgy abbamaradnak, nincsenek lezárva. Alapvető zenei és vonókezelési hiányosságokat vesz észre még az is, aki nem gyakorlott zenehallgató. Egy romantikus művet ilyen simán, ötlettelenül játszani szinte képtelenség. Mindenesetre meglepődtem az Enescu-mű hallatán, mert a román népi karakter jóval távolabb áll a norvégoktól, mint egy túláradó romantikus, közismertebb dallamvilág, mégis az sikerült jobban. A szonáta második tétele az üveghangokkal, a zongora egy-egy hangjának leütésével – mintha cimbalmot hallanánk – világvégi hangulatot teremt. A két szélső tétel is markánsabb karakterekkel bír, mint a Strauss-mű esetében, a különféle táncok elemei, mint a doina, hóra; a cigányzene, a klezmer markánsabb. Tor Espen Aspaas kísérete sem tudott segíteni az előadásban, csak ő inspirálta a hegedűst.
A zongora hangja gyakran erősebben szól, mint a hegedűé, de ebben az esetben nem bánom.
Kár, hogy ez a két, ritkán hallható mű nem tárul fel teljes szépségében. A borító – mint a 2L lemezeknél – ötletes, egyedi, az ismertető kiváló.

Enescu & Strauss – Sonatas for Violin

Enescu: Violin Sonata No. 3 in A minor, Op. 25 ’dans le caractère populaire roumain’

Strauss, Richard: Violin Sonata in E flat major, Op. 18
Kolbjørn Holthe adja elő hegedűn és Tor Espen Aspaas

2L 7041888511120, 2L34
SACD