Szerző: Papiruszportál
A regölés a legények és a házasemberek termékenység-, bőség- és párokat összevarázsló, házról házra járó köszöntő szokása. A téli napforduló pogány kori emléke. A magyarság egyik legarchaikusabb szokása, fő időpontja december 26. Hagyománya, szövege és dallama a legtovább Nyugat-Dunántúlon és Udvarhelyszéken maradt fenn. A regölést archaikus rítuséneknek tartja a kutatás, amely a sámánénekkel is összefügghet. A regös (énekmondó) a régi magyarok sámánjainak, varázslóinak egyik elnevezése lehetett.
Áprily Lajos: Karácsony-est
Angyal zenéje, gyertyafény –
kincses kezem hogy lett szegény?
Nem adhattam ma semmi mást,
csak jó, meleg simogatást.
Mi győzött érdességemen?
Mitől csókolhat úgy kezem?
Simogatást mitől tanult?
Erembe Krisztus vére hullt?
Szemembe Krisztus-könny szökött? –
kinyúló kézzel kérdezem.
Áldott vagy a kezek között,
karácsonyi koldus-kezem.
Regölés
A regölés a legények és a házasemberek termékenység-, bőség- és párokat összevarázsló, házról házra járó köszöntő szokása. A téli napforduló pogány kori emléke. A magyarság egyik legarchaikusabb szokása, fő időpontja december 26. Hagyománya, szövege és dallama a legtovább Nyugat-Dunántúlon és Udvarhelyszéken maradt fenn.
A regölést archaikus rítuséneknek tartja a kutatás, amely a sámánénekkel is összefügghet. A regös (énekmondó) a régi magyarok sámánjainak, varázslóinak egyik elnevezése lehetett. A középkorban a regus szó királyi együttivót jelentett. A 16–17. századi kalendáriumok regelő hétfőként említik a vízkereszt utáni első hétfőt. Az első regöséneket 1838-ban közölték nyomtatásban. A szokás rendszeres gyűjtését Sebestyén Gyula végezte el a 19–20. század fordulóján.
A regösök köcsögdudákkal, csörgős botokkal, csengővel, regössíppal, furulyával keresték fel elsősorban a lányos házakat. Öltözetük: kifordított báránybőr kucsma és bunda. Általában 20–30 fős csoportokban mentek, pálinkával, süteménnyel kínálták őket.
A regölés a következő jellegzetes részekből áll:
– engedélykérés
– beköszöntő
– csodafiúszarvasról szóló ének
– jókívánságok
– párok összeregölése
– adománykérés
– záradék
A regösének állandó szövegrésze a refrén, például:
„Rót ökör, régi törvény, haj regö rejtem, azt is megengedte az a nagy
Úristen!, Haj regö, rejtem azt is megengedte az a nagy Úristen!”
Karácsony napjai
A karácsony szláv eredetű szó, legősibb alakjában „lépő”, „átlépő”, „fordulónap”, „napfordulat” lehetett a jelentése. Orosz nyelvjárásokban „pusztulást”, „halált”, „végórát” is jelentett. E baljós fogalmak a téli hidegre, hosszan tartó sötétségre, az óév szellemére vonatkoznak. Karácsonyi szokásaink között sok a halállal, szellemjárással kapcsolatos hiedelem.
A karácsonyi ünnepkör legjelesebb napja december 24-e, karácsony „vigíliája”, Ádám-Éva, az adventi időszak utolsó napja. Számos szokás, hiedelem fűződik ehhez a naphoz: tilos volt kölcsönadni és -kérni, mert az elvitte a gazda hasznát. Mindenki a ház körül dolgozott, tilos volt erdőn, mezőn tevékenykedni. Nem volt tanácsos varrni, fonni, foltozni, mosogatni. E napon a kiterített mosott ruha is bajt, betegséget hozhatott a családra.
Ha az eladó lányok az esti harangszókor kútba tekintettek, megláthatták vőlegényüket. A legények nem ehettek zsírosat, nehogy csúnya menyasszonyt kapjanak.
E napon állítunk karácsonyfát, melynek előzménye egyrészt a termékenységet, életet jelentő életfa, termőág; másrészt középkori egyházi eredetű szokás, miszerint Ádám-Éva napján előadták a teremtés történetét. A paradicsomi életfát örökzölddel, fenyőfával helyettesítették.
A karácsonyi ajándékozás a karácsonyfa-állításnál is újabb szokás. Ajándékot régen a kántálók, betlehemezők kaptak, ételfélét, esetleg egy kevés pénzt. Sok helyen a karácsonyfa és a rajta lévő nyalánkságok jelentették az ajándékot.
December 25-e karácsony napja, a téli napforduló ősi ünnepe, a kereszténységben Jézus Krisztus földi születésének emléknapja, az életet adó fény megszületésének napja. A hagyományos magyar paraszti életben a család ünnepe. Ez a nap munkatilalommal járt, csak a legszükségesebb munkákat végezték el. A betlehemezés ideje. Ekkor mutatta meg eredményét advent, Márton, Katalin, András, Borbála, Miklós, Luca napja andrásoló vagy más jósló cselekménye. Az éjféli „misevégző” harangozással fejeződött be a napfordulás, a születés szent időszaka. Az ekkor megterített karácsonyi asztal, a házi oltár a hálaadás és a könyörgés eszköze volt.
December 26-án, karácsony másod-, István napján zabot és sót szenteltetett a régi falu népe, regösök járták a házakat. Istentisztelet után „istvánoltak”: zeneszóval, rigmusokkal köszöntötték fel az Istvánokat.
Tollas Tibor: Fenyők
t
i
tű
levelű
csend kupolái
örök-
zöld fenyvesek
a hó
alól is reményt szikrázni
csak zengjetek!
Isten nélküli istállók mélyén
ti őrzitek a szárnyatok alá menekült
Kisdedet.
Túl: arasznyi ágaitok szalmazsákokba rejtve,
ha őrök
elkobozzák, rabok szabad szívében nyit tovább!
Némán is hirdessétek e gyűlölet-rengetegbe’:
csak a
szeretet
tehet
csodát.
Pilinszky János: Az ünnep angyala
Beköszöntött a karácsony, s a fia még mindig nem jött vissza a háborúból. Az öregasszony egyedül élt közel egy esztendeje. A búcsúval megszakadt kettejük története, s sehogy se akart tovább folytatódni.
Az utolsó együttlétük! A fia ott ült a széken, szemben vele, s a bő katonaruhában olyan veszendő volt, annyira fiatal, akár egy gyerek. Fáradtnak látszott, és enni kért. Mohón kanalazta a gőzölgő levest, s hosszan és szótlanul vacsorázott. Utána vizet vett, megmosdott, és simára beretválta az arcát.
Az asszony sírt és úgy ölelte magához, mintha egyetlen szorítással visszaforraszthatná a szívére. De a fiú kivált az ölelésből, s akár egy halott, úgy tűnt el nyomtalanul.
Azt a pillanatot, hogy az előbb még itt volt, s azt, hogy már elment, azt a közbül eső valamit nem is lehetett azóta se megértenie. Néha megállt az öregasszony a szoba közepén: otthona ez még? Olykor kinézett az ablakon: itt lakik valójában? Háztetőkre látott, szürke, fagyoskodó kis kőbalkonokra; ez volna továbbra is utcájuk? Milyen zavaros és nehéz dolog valakit elveszíteni és visszavárni!
Kinyitotta a szekrényajtót, s a délelőtti világosság a fia ruháira esett. Egy élő, vagy már egy halott ruháira? Elgyöngült és megkapaszkodott egy üres kabátujjban.
Letörölte a tükröt a mosdó felett, de csak a tulajdon öreg arca nézett vissza rá! De hát mire is számított, miféle esztelenségre? Talán hogy a fia kilép a tükörből, abból a négyzetméternyi fényességből, mely mintha ismeretlen távolba nyíló ablak lett volna?
Feküdt az öregasszony álmatlanul az ágyában, s az éjszaka zajaira figyelt, félelemmel és reménységgel, hogy a szétszórt neszekből összerakhatja a boldogító zajt, amivel a fiú majd belép hozzá. De az éjszaka, s később a hajnal hangjai idegenek maradtak, és sehogy se akartak engedelmeskedni neki.
Szétszéledtek, mielőtt megdobogtathatták volna a szívét!
A hűvös ősz után hideg tél jött, és fagyos karácsony. Egyetlen zöld ágat fektetett az asztalára, s egyetlen szál gyertyát gyújtott meg rajta. Azon a széken ült, amelyiken a fia utoljára, a gyertyaláng szép, egyenletes fényében, és nem sírt, ahogy a fia se sírt akkor, csak hallgatott.
Éjfél előtt azután magára vette a kabátját, s ahogy becsukta maga mögött az ajtót, hirtelen melegséget érzett. Így lépte át akkor ő is a küszöböt! Így indult el ő is a sötétségbe!
Igen, mintha most ő is ugyanabba az éjfélbe lépett volna ki, melynek akkor a fia nekivágott. Az elveszített utca most megint az övék lett! Igen, ezeken a köveken, ezek alatt a szürke kis balkonok alatt távozott s jön vissza majd ő is. Mekkora béke lett egyszerre az éjszakában!
Szép volt az éjfél és csendes. A hó puhán hullott alá, akár egy óriási üveggömbben; a tetők fehérek voltak, a templomtorony meg szelíden derengett, mintha lágy fénnyel maguk a kövek világítottak volna.
Az öregasszony letérdepelt a tündöklő templomhajóban s úgy érezte, napsütésben térdepel. Nem volt idő. A hétköznapok jönnek-mennek, de századok se mozdulnak az ünnepek állócsillaga alatt. S ebben az időtlenségben együtt volt minden: öregség és gyermekkor, minden, ami elveszett, és az is, ami vele maradt. Háborús karácsony volt, negyvenhárom karácsonya, de úgy érezte, a karácsonynak nincs kora, csak forrósága van, fénye és békéje. Egyedül térdepelt az éneklő tömegben, s nem hiányzott senkije. Csak hogy szeret, egyedül ezt érezte, mitől is elgyöngült és sírni kezdett.
S éjszaka az ágyában tovább folytatódott különös színeváltozása, a szeretet izgalmas metamorfózisa. Mintha a fia feküdt volna ágyában, s ő, az öregasszony lett volna a messze idegenben. Olyan jó volt végre helyette fagyoskodnia, s olyan jó volt végre helyette, a fia helyett melegednie! Öreg szívében a szeretet összecserélte a személyeket. Künn közben elállt a hóesés, s a karácsonyi utca végképp elnéptelenedett.
Az éjszakában csak az ünnep angyala őrködött mozdulatlan.
Ady Endre: Karácsony – Harang csendül…
I.
Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.
Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumban
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.
A templomba
Hosszú sorba’
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.
Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.
II.
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.
De jó volna, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.
III.
Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.
Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget.
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra.
