Kiss Ottó: A nagypapa távcsöve
a papiruszportal.hu archívumából [2010]
Szerzõ: PP
A tavasz óta József Attila-díjas Kiss Ottó kedvelt Csillagszedõ Máriója tavaly év elején jelent meg újra, új köntösben a Móra Könyvkiadónál, s legutóbbi ifjúsági regénye, a 2007-es A terepasztal lovagjai után most friss verseskötettel örvendezteti meg egyre gyarapodó olvasóközönségét. A nagypapa távcsöve azon a sajátos, Kiss Ottó-féle szabad verses, jól kitaposott ösvényen halad, amit a Csillagszedõvel kezdett és az Emese almájával folytatott. Jó csapás!
A kötet fülszövege rövid és lényeg-/messze látó, mint a belül olvasható versek mindegyike: „A nagypapa távcsöve varázslatos eszköz. Amikor belenézünk, nemcsak a távolság fogy el, közelebb kerül a múlt is, vele pedig az emlékek: újra kicsi lesz a nagyból, és nagy lesz a kicsibõl.” A távolság pedig, amit le kell rövidíteni, eleinte nem kicsi, ahogy a kötet elsõ versében olvasható, két hétre érkeztek a nagyszülék: vajon „mit lehet majd velük addig csinálni”?!
Kiss Ottó verseit sokszor sokan lesvédezik, aminek három oka lehet, vagy nagyon sok a svéd Gyulán, és így borzasztó egyszerû a dolga a szerzõnek; vagy titkos tanulmányutakat folytatott messze északon; esetleg csupán a távcsõnek arra az oldalára áll, amelybe a gyerek belenéz, és az amerikai elnöktõl eltérõen leveszi a lencsét védõ kupakot is. Mi, nem kizárva a tévedés lehetõségét, az utóbbira voksolnánk.
Az alaphelyzet ismerõs, a gyerekhõsnek a ritkán látott nagyiékkal kell töltenie két hetet, ám nem „vidéken”, hanem saját terepen, otthon. Mi sülhet ki ebbõl? Ráadásul a nagypapa hiába ugyanolyan, mint az unokája, mégis egészen más, és még felnõtt is, így sok értelmetlen dologról beszél. Az hamar kiderül, hogy a legegyszerûbb útvonalak nem járhatók, „a nagypapa nem ért a számítógéphez”, így hiába is lenne három élete a játékban, vele nem lehet ilyen idõtöltést folytatni. Nagymama egész délelõtti elõadása pedig, míg a sokmozgásos unoka a történethallgatásra/semmittevésre összpontosított, igencsak fárasztó volt, hõsünk alig várta az ebédet… Ám a közös hangot mégis megtalálták, ehhez a nagypapa olyan régimódi szerkezetei kellettek, mint az iránytû, a távcsõ vagy épp az ajándékba hozott sárga játék autó, illetve a nagyi nagyszerû fõztje. Kiderült, a nagyiékkal nemcsak a templomba lehet menni, hanem még a vidámparkba/vurstliba is dodzsemezni. És csak rá lehet venni a nagypapát az e-mail küldésre is.
Kiss Ottó történetei most egy teljes családba visznek, ahol az anyuka morog ugyan a vendégek miatti többletmosogatásért, de elnézõ mosollyal (homlokráncolással?) gurítja be apa súlyzóit tréning után az ágy alá (a családfõ balfék sárgaautó-ügyben is). A vidám élethelyzetek közt persze a mindennapi élet hoz kellemetlen perceket is: a nagy dinnyeevésbõl nem lesz semmi, mert olyan az íze, mint a töknek; vagy a levessel lelögybölt, majd piros tussal eltüntetni vélt foltos terítõt ki kell dobni. Ám a mogorva, hivataloskodó („megállapítást nyert”) felsõ szomszéd, Kovács bácsi is megszelídül a nagypapa-gyerek kettõstõl, családi fényképet készít, azaz kis híján barátságossá válik. És a kibõvült családban a férfiak – nagypapa, apa, gyerek – is elmehetnek sétálni, hogy legyenek egy kicsit egymás közt, bár „…akárhogy is mentünk / ketten közülünk mindig a szélére kerültek.”
A sajátos gyereklátásmód végigvezet az egész köteten, amely történetként is ívet rajzol, a fenntartásokkal várt nagyiékkal töltött két hét után hõsünk záporesõs könnyekkel búcsúzik az állomáson. Talán a kötet legszebb sorai foglalják össze a látogatás eredményét:
„Mert aki nincs velem, az hiányzik,
és aki hiányzik, azt szeretem.”
A szerzõ nagyon jól ismeri a gyerekgondolkodást és a gyerekbeszédet. Hõse a nagypapával „felslisszol” a harmadik emeletre, ám nagyon frappáns gyermeki definícióval „elég jó nagy sárga autó”-t kap ajándékba, ebben minden fontos információ benne van. A gyerek sok mindenen gondolkodik, a nagyléptékû dolgokon kívül például azon is, hogy az angyalkáknak hiába a szárnyuk, olyan kövérek, hogy emiatt nem képesek repülni; jó-jó a nagypapa iránytûje is, de ha mégsem használható, nagymama mindig kész a nagypapa feltételek nélküli irányítására… A kedvenc ide passzoló versem:
Délelõtt elestem
Délelõtt elestem,
beütöttem a térdem,
és leborotválódott a könyököm.
Két helyen is fájt,
de én mégis csak egy helyen sírtam!
A sajátos Kiss Ottó-s humor szinte mindegyik versbõl kikandikál, például a verscímek a címtelen népdalok formájára többnyire az elsõ sorokból adódnak, de ettõl néha eltér, s a címben lerövidíti a sort (Nagymamának annyi mindent megadott az élet, ebbõl ennyi lett a cím: Nagymamának annyi). A szerelmes hasonlat, miszerint a szerelem állandóan üldözi az embert, az illusztrációval együtt egészen fergeteges. Megint tudatosan él a szövegrontás eszközeivel is (korábban például: „Hálló Istvá” a Mindenki…-ben), az egyik versben az emberi hibákat hátránnyá nemesíti. A versek nagyon fontos világlátó/érzelmi töltete mellett a szerzõ zsáknyi finom humort sûrített a kötetbe, aki pedig egyszer rákap a Kiss Ottó-s stílusra, nehezen jön le róla, ne is próbálkozzon!
Paulovkin Boglárka és Kiss Ottó
A szöveggondozás a Mórától megszokottan jó, Paulovkin Boglárka pedig az új Csillagszedõ alakjainak mintájára formálta meg a kötet szereplõit. Jó és jelen idejû az új vonat a borítón; tökéletes a kövér angyalka, Kovács bácsi, apa súlyzózása, miközben anya feltekint a könyvébõl; a szerelem árnyéka és a „semmittevés” illusztrálása fergeteges; de. De nagypapa fizimiskájával és orrával nem tudok kibékülni – lehet, hogy a blendémben van a hátrány.
Kiss Ottó:
A nagypapa távcsöve
Móra, Budapest, 2009
Illusztrátor: Paulovkin Boglárka
Kötött, 48 oldal
ISBN: 9789631186949
