…mindig tiszta, nyílt és őszinte muzsikálást hallani a pálcája alól.
(a papiruszportal.hu archívumából [2012])
Szerző: Balázs Miklós
Reményteljes indulás, továbbá számos hazai és kontinentális diadal után a II. világháború erőszak-fenyegetése Dimitri Mitropoulost is valósággal elűzte Európából, s mint nemzedékéből sokan, ő is Amerikában kezdte keresni a boldogulást. 1936-ban debütált az Újvilágban a karmester, első ízben Bostonban, azután több keleti parti nagyváros zenekaránál is feltűnt, majd tíz esztendővel később megkapta az amerikai állampolgárságot; 1937-től ’49-ig – a Philadelphiába szerződő Ormándy Jenőt követve – a Minneapolisi Szimfonikus Zenekar első karmestereként tevékenykedett.
A görög karmester és a New York-i Filharmonikusok kapcsolata 1949-ben indult: kezdetben Leopold Stokowskival megosztva vezették a zenekart, 1951-től lett egyedüli zeneigazgató. Pár év után azonban viszonya helyrehozhatatlanul megromlott a Filharmonikusokkal, valamint a helyi kulturális élet döntéshozóival, s pártfogoltjának, Leonard Bernsteinnak adta át a stafétát (1957). Eközben karmesterként gyakori vendége lett fontos európai zenei központoknak: Kölnben és Berlinben is szívesen fogadták, az ’50-es évek közepétől állandó fellépője volt a Salzburgi Ünnepi Játékoknak.
Salzburg és Köln így kivételesen fontos helyszíne lett Mitropoulos kései pályafutásának. Számos lemezt készített ugyan Minneapolisban és New Yorkban is, s persze több rádióközvetítés anyaga maradt ránk a New York-i évekből (opera-előadások a MET-ből stb.), ám a dirigens élete utolsó öt évének munkáit salzburgi és kölni koncertrögzítései nyomán lehet leghitelesebben rekonstruálni.
Az ICA itt tárgyalt két CD-jén Berlioz Requiemjének, továbbá Mahler III. szimfóniájának és Debussy Tengerének kölni koncertrögzítései szólalnak meg, előbbi 1956 nyaráról, utóbbiak 1960 októberéből. A nagyszabású, két teljes vegyes kórust, nagy létszámú zenekart és tenorszólistát foglalkoztató Berlioz-mű igazán csak a XX. század második felében vált repertoárdarabbá, bár a hatalmas apparátus követelményei miatt előadásainak száma ma sem gyakori. Grandiózus alkotás, igen nehéz kórusszólamokkal, melyek rendkívüli koncentrációt követelnek. Mitropoulos előadása a mű egyik viszonylag korai felvétele; az Északnémet Rádió Énekkara (Hamburg) és a Kölni Rádió Énekkara mellé a Kölni Rádió Szimfonikusai társulnak, a szólót Nicolai Gedda vállalta. A görög karmester, nem mindennapi muzikalitásának és fotografikus memóriájának köszönhetően a legösszetettebb zeneműveket is bátran és szívesen dirigálta: Samuel Barber Vanessa című operája vagy Franz Schmidt A hétpecsétes könyv című impozáns oratóriuma mellett méltán híres produkció az övé Mahler VIII. szimfóniájából (Salzburg, 1960. augusztus) és Alban Berg Wozzeckjéből, melynek amerikai bemutatóját is ő dirigálta 1951-ben.
Berlioz Requiemje is ebbe a sorba illesztendő amennyiben szokatlanul nagy odafigyelést igényel egy karmestertől a hatalmas előadógárda összehangolt betanítása és irányítása. Mitropoulos a karmestert ismerők számára akár túlzottan fegyelmezettnek is tűnhet – s mégis ez a faktor az előadás talán leginkább rokonszenves vonása. A hatalmas kórus és az extra rézfúvósokkal kibővített zenekar összjátéka kifejezetten pontos, egységes, kiegyensúlyozott. Az előadás nem „szárnyal” ugyan, mint azt egy Mitropoulos-produkciótól előzetesen várnánk, de egyházi műről lévén szó, ezt annyira nem is bánjuk. Megjegyzendő, hogy a szövegejtés többnyire kifejezetten szép, a zenekar sosem terjeszkedik túl a kórus artikulálta mondanivalón, Nicolai Gedda szólója a Sanctusban pedig egyenesen makulátlan.
A Mahler/Debussy dupla lemezt hallgatva Mitropoulos életének utolsó napjai elevenednek meg. A tenger előadása 1960. október 24-éről, Mahler III. szimfóniájának koncertfelvétele október 31-éről való. Jól tudjuk: két nappal később, november 2-án este a karmester már nem élt. Kölnből egyenesen Milanóba utazott, ahol a Scalában ugyancsak Mahler III. szimfóniáját próbálta a ház zenekarával, amikor összeesett; szívinfarktus végzett vele, 64 éves volt. Hogy mi vezetett Mitropoulos váratlan halálához? Ehhez a zenetörténet-írás számos hasznos adalékkal szolgál, melyek magyarázzák, hogy ez az erős fizikumú, atletikus, szikár, a hivatása mellett a végletekig elkötelezett muzsikus hogyan szaladt idejekorán a vesztébe saját naivitása, túlzott ügyszeretete által.
Élete roppant küzdelmes volt. Valamennyi állomáshelyén szívós viaskodásra késztette a sors a szakmai elismerésért és előmenetelért, de ugyanígy a magánéletben is nehezen vívta ki a sikereket. New York, e kozmopolita nagyváros ítészei kezdettől fogva nem rokonszenveztek a nyúlánk, izmos és tar, mégis halk szavú és szelíd Mitropoulosszal; és persze nem kívánták neki megbocsátani a Filharmonikusoknál eszközölt változtatásait. A görög dirigens modernistákhoz fűződő vonzalma ugyanis csípni kezdte a begyepesedett New York-i közönség és a kritikusok szemét, ahogyan a helyi bulvármédia is bolygatni kezdte a közszereplésben alig-alig jártas, szinte gyanútlanul naiv férfi magánéletét. A második bécsi iskola képviselői, Schönberg, Berg vagy Køenek műveit finoman szólva sem szívlelték a Nagy Almában, sőt egyes kortárs amerikai szerzők Mitropoulos által bemutatott műveit is hűvösen, idegenkedve fogadta a helyi publikum. A hellén maestro nem tudta, s talán nem is akarta titkolni érzékenységét, sebezhetőségét, gyengédségre hajlamos belső vonásait. Mikor a sajtó megszagolta homoszexuális beállítottságát, valamint, hogy elutasítja az ennek nyilvánosságát kivédendő névházasság gondolatát, az őt ért támadások újabb teret kaptak. Ekkor már nem csupán nemi érdeklődése miatt bírálták szünet nélkül, de az étkezési szokásai és egyéb magánéleti mozzanatai szintén a zsurnaliszták célpontjává lettek, s Dimitri Mitropoulos csaknem összeroppant e nyomás alatt. Mire maga mögött hagyta New York-i állomáshelyeit, már súlyos szívproblémákkal küzdött; két infarktust is túlélt, mire a harmadik leterítette.
E kivételes értékű Mahler-olvasata is eklatáns bizonyság rá: Mitropoulos zenei megközelítései jól hallhatóan közvetítik a karmester eredendő szelídségét, érzelmességét és a magas szintű drámaiság iránti igényét. Van az előadásaiban valami sajátos, nehezen megragadható humánum, amely félreismerhetetlenül átüt minden technikai körülményen vagy jobban-rosszabbul sikerült zenei megoldáson. Nem sokat adott a zenekari játék tökéletességére, kicsiszoltságára, interpretációira inkább a spontaneitás kalandja, a zaklatottság jellemző, s kétségkívül hiányzik belőle a könnyedség, az elegancia. Valamiféle nehézkes, zaklatott szenvedély fűti át a muzsikálását. Előadásai gyakran minőségileg is hullámzóak, vagyis sokszor páratlanul izzóak és intenzívek, máskor valósággal a széthullásig lustulnak. Olvasataiban néha különös, szokatlan hangsúlyokat tapasztalni, gyakori a tempókilengés, a váratlan gyorsítás és lassítás, olyannyira, hogy a dinamika kidolgozatlansága néhol már-már amatörizmusnak tetszik.
Mondják: Mitropoulos élete és pályája őriz valamit a balkáni, a délkelet-európai neurózisból. Vokális produkcióinak talán legfontosabb tanulsága, hogy a zene mindig együtt lélegzik, hullámzik, lüktet az énekelt szöveggel, egyfajta természetességet, keresetlenséget kölcsönözve a produkciónak. Emellett szimfonikus koncertjein is a szónoki igényű frazeálásra, egy jellegzetes, markáns kifejező erejű hangszeres artikulációra céloz, amire e Tenger-felvétel is tökéletes példa. Bár „retorikája” többnyire nehéz szavú, lendülete olykor meg-megtörik, mindig tiszta, nyílt és őszinte muzsikálást hallani a pálcája alól.
ICA, ICAC 5021
ICA, ICAC 5075
