Paul Gilbert az A38-on
a papiruszportal.hu archívumából [2013]
Szerző: terminator
Újra Paul Gilbert és zenekara játszott az immár tízéves A38 Hajón. Az időpont (nagyszombat), egy kicsit extrém, de a csávó is az eléggé, úgyhogy nem is csodálkozhattunk. Ritchie Blackmore-tól Jimmy Page-ig, klasszikustól a hajódöngölőig, Muddy Waterstől B. B. Kingig király zenéket szokott felsorakoztatni saját, nem kevésbé érdekes szerzeményei mellé. Mindig meglepetéssel szolgálhat. Jelenség, és az a legjobb benne, ha mi is jelen vagyunk egy ilyen jelenésen.
Akárhányszor látom, nem tudom megszokni a fejhallgatóját, de minden egyes koncertje végére kezdem érteni, miért is viseli.
A „Mi az élet értelme?” kérdésre nemrég a Shock Magazinnak sokatmondóan így válaszolt: „Az én elsődleges szerelmem a zene, és mindig szeretek megpróbálni előrelépni, fejlődni zenészként. Megőrülnék, ha minden egyes nap ugyanazt kellene csinálnom, még akkor is, ha imádom azokat a dalokat, amiket a múltban írtam a társaimmal. Ha valaki felajánlaná, hogy innentől kezdve mindennap hatalmas arénákban koncertezhetnék, de nem játszhatok semmi újat, biztosan nemet mondanék az ajánlatra, mert egyszerűen szükségem van arra, hogy haladjak előre, és új dalokat írjak, új dolgokat próbáljak ki.”
A pozicionálás így nála mindig is csak féloldalas lehet, az Artemovszk előzetesen a „rock, instrumental” kategóriába gyömöszölte be, ami egyes korábbi szólóalbumainál ült is volna, például a 2008-as hajóbeli koncertjén alig énekelt, ám Budapestre éppen az énekes és dzsesszesebb új, 12. szólólemezével (Vibrato, 2012) érkezett. Nagyon változatos programot ígért, és így is lett: hallhattunk dalokat az új lemezről, érdekes feldolgozásokat, instrumentális számokat és rengeteg gitárszólót, sok improvizációt nemcsak tőle, hanem zenésztársaitól is.
A Racer X és a Mr. Big gitárosa ezúttal a feleségét leszámítva más zenészekkel vette körül magát, mint amikor legutóbb láttam őket, de ez az élvezeti értékből semmit nem vont le. Aki vele egy színpadon lép fel, kutyaütő nem lehet. Az összeszokottság épp úgy megfigyelhető volt a régi kompozícióknál is, mint az újaknál, pedig alig hiszem, hogy teljesen ugyanazt játszaná bárhol is, mind a listát, mind a dalok tartalmát tekintve. Elég volt ránézni a pesti buli után a téli tokiói koncert setlistjére, hogy lássuk a különbséget, közel sem volt azonos a produkció, és egészen másképp építették föl. Arról már nem is beszélve, hogy nálunk egyáltalán nem adtak ráadást.
Az egymásra hangolódás az egész koncert alatt tökéletesnek hatott, a belépések, a szólók most is óraműpontossággal zajlottak. Mindegy, hogy az AC/DC-től a Go Downt vagy Gary Moore-tól a Still Got the Bluest játssza, esetleg Vivaldit, más klasszikust vagy éppen dzsesszt, mint az új albumán is – ezek a dalok a gyilkos kezek és a horrorfilmbe kívánkozó hosszú, lehetetlenségig nyúló ujjak alatt mind Paul Gilbert-essé válnak a különböző zenei stílusjegyek ellenére. Sikálhat metált, amit állítólag un, virgázhat a dzsesszgitárján, pöröghet punk- vagy ülhet(ne) lassú blueszenészként, mind a szakmabelinek (megjelentek jó páran a hajón), mind a műkedvelőnek élményszámba mennek ezek az opusok. Mindig úgy állítja össze a repertoárt, hogy mire besokallnánk az egy-egy számból/-ba ki-/bepréselt gitármennyiségtől, a következő már egészen más stílusú lesz. Csak kapkodtuk a fejünket a felvonultatott stíluskavalkádban.
Rokonszenves és humoros figura már önmagában, de az különösen tetszik benne, hogy virtuózként is tudja, nem ő köpte ki a rockzenét. Ezen a fellépésen például tisztelgett a Led Zeppelin és a Deep Purple munkássága előtt is. A Space Truckin’ volt az a blokk a koncert derekán, amelyben társai is mind megmutathatták, mit képesek egyedül kicsiholni hangszereikből, brutális (Thomas Lang dobos és Kelly LeMieux basszusgitáros) és könnyebben emészthető (a billentyűs feleség, Emi Gilbert) szólók következtek. Nem maradhatott el a lazulás sem, egy szám erejéig mindenki hangszert cserélt, Emi szólót énekelt és hergelte a közönséget, Paul ült a dobok mögé stb., akár a Scarified videoklipjén látható.
Nagyon jó hangulatban, üresjárat nélkül röpült el a több mint két és negyed óra, és elhangzott nagy kedvencem, a Down to Mexico is. Ennyi játék után pedig senki nem távozott rossz szájízzel, hogy nem jöttek ki ráadásra. Anyagilag biztos nem kifizetődő a mesternek, hogy ilyen lemezeket készít és hasonló produkciókat ad elő, de a közönség részéről ez non plus ultra: Paul Gilbertet közelről, egy jól hangosított klubban látni és hallani, mint amilyen az A38, lenyűgöző. Nálam befér a legjobb tíz élő gitáros közé, Satriani, Vai és a többiek mellé.
Ja igen, azért kell a fejhallgató, nehogy szétszólózza az agyát, mert minden egyes alkalommal megpróbálja.
2013. március 30., A38
