Hosszú hétvége Prágában
(a papiruszportal.hu archívumából [2013])
Szerző: vörös oktobeer
Hosszú hétvége Prágában. Már nagyon sokat olvastam róla, de még nem jártam a cseh fővárosban. A sok rajongó és a jóval kevesebb fanyalgó élménybeszámoló után végre a saját érzékszerveimmel akartam meggyőződni arról, mi igaz ebből. Öt éve beszereztem egy turistahangoskönyvet a Kossuthtól, hogy majd egyszer, tavaly pedig kaptam egy zsebútikönyvet, tehát mindenképpen masszív felkészülési folyamat után jött el az idő.
Csütörtök reggel indultunk. Alig lézengtünk a buszban Győrig, illetve Pozsonyig, de onnan, főleg Brnótól fullig telt a jármű, Prágában már a vécé is. Lucskos Budapestről indultunk, aztán verőfény, szocialista iparváros hangulatú Brno (a középkori Brünnből csak a gótikus stílusú püspöki székesegyház tornyait csodálhattuk messziről), majd borongós, hűvös Prága fogadott, hószállingózással. Kényelmes volt az ülés, ami egy hét és fél órás úton nem másodlagos. A buszon kedves kísérő kínált kávéval, újságokkal és fejhallgatóval. Rosszat sejtettünk, egy Alkonyat-, egy Matt Damon- és egy gájricsis Sherlock Holmes-vibrált egymás után a három tévéképernyőről a szemünkbe, ha felnéztünk, óhatatlanul vonzotta a tekintetünk, legalább egy Menzel-filmet tettek volna közéjük!
De könyvekkel készültünk, az útikönyveken kívül beraktam egy Rudolf Kuèerát (Közép-Európa története), egy Kunderát, egy Kafkát, egy Maláta antológiát (Budapest, 2009) és Esterházytól a Hrabal könyvét (Könyvek, Magvető 1993, nincs benne tartalomjegyzék, ez skandalum, jegyzem meg EP-sen). Utóbbitól nem találtam azt a nevezetes 2000-számot, ami megörökíti találkozását a cseh íróval, amikor az Arany Tigrisben örömködnek. Felkészülésnek azonban a regény is megteszi. Ebben szerepel a „csokoládézhatnám” meg a postásnak sütött bélszín, a húsz éve olvasott könyv most is ugyanúgy tetszik, s nem felejtettem el a citált tételmondatokat sem: „Ahol jó sört mérnek, ott szép csak az élet.”
Este ötre értünk a Florencre, a buszállomásra, piros metróval három megálló, majd gyalog irány a Salmovská utca, hol szállásunk vagyon az Újvárosban (Praha 2-Nové Mìsto). Már néhány száz méter alatt számos sörözővel találkoztunk. Az egyik gyalogátkelőnél mutatták a másodperceket, mennyit kell még várni a zöldre. Közvetlenül a szállás mellett egy Salmovská Literární Kavárna nevű irodalmi hely pincéjébe botlottunk (teljesen olyan, mint a Nyitott Műhely, a berendezése is, késő este egy zártkörű kamarakoncertbe lestünk be csak az ablakon keresztül, hosszú hajú hatvanas pasik nyomták a dzsesszt). Terepszemle: a szobában ágy, asztal, tv, és ami ma már majdnem ilyen fontos, Wi-Fi is. Megkaptuk a kódot, virtuális kapcsolat létesítése a gondolatátvivő kézi készülékkel. Eddig minden jó, Cseh Tamással: túl jó.
A hosszú utazás után aznapra csak egy söröző lehetett a cél, a Prágai sörözők (PS) és a Sercsecs (SCS) oldala alapján a közeli, mindössze 500 méterre lévő Krèma u Parašutistù (Az Ejtőernyősökhöz – Nové Mìsto Resslova 7.) sörözőt választottuk, ami ráadásul a szemünknek kedves kocsma nevet viseli büszkén, ezek szerint itt nem dívik a kocsma szót italboltra cserélni, mint nálunk egy divathullámban sok talponállóval megesett.
„Híres, jól bejáratott söröző (…) a sarki vendéglőre szűretlen csapolt söre és remek konyhája miatt érdemes odafigyelni.” (PS) Nevét azokról az Angliában élő cseh emigránsokról kapta, akiket a II. világháborúban ejtőernyővel dobtak le Csehország területére, ahol sikeres merényletet hajtottak végre a német birodalmi helytartó ellen 1942 tavaszán. Bementünk, a figyelmeztetések alapján nem is akartunk beülni a törzsvendégeknek fenntartott belső helyiségbe, ahol réztáblák emlékeztetnek a hely szellemére és személyére. Nem mért végig a felszolgálólány, mint az őfelsége pincére voltam-ban, olyannyira nem, hogy miután egy fiatal cseh helyi erő mellett helyet kértünk, külön oda kellett mennem a pulthoz, hogy vegyenek má’ észre. A nem túl kedves, de korrekt pincérnőtől pilseni lágert, egy „sima” (svìtlý [világos] 10°, korsó: 26 korona [CZK]) és egy szűretlen Gambrinust/Gambácsot (Nefiltrovane [szüretlen] 12°, világos, 30 CZK) kértünk. Utóbbi a befutó.
Az angol–cseh étlapról (jídelní lístek) egy cseh ételspecialitást (gulaš, 120 CZK) és a hagyományos csülköt választottuk (peèené koleno, csak 1000 grammos, nincs „half”, 160 CZK), és nem bántuk meg. Omlós, finom ételeket kaptunk sok zölddel, nem volt levágás aranyáron kihozott kenyereskosárral stb. És nem ült Csillag Zoltán 1993-as borongása (Prágai ősz, Maláta), ebben a kocsmában nem borították fehér abrosszal a masszív faasztalt, papírcetlin strigulázták ugyanúgy a fogyasztást, nem utolsósorban Švejk-szerű figurák is ültek körülöttünk. A füstöt pedig vágni lehetett, amitől itthon már kicsit elszoktunk. Az első benyomás nagyon jó, de a viszontlátásra! (Na shledanou) köszönéssel még nem próbálkoztunk távozáskor, erre még gyúrnunk kell. (Folytatjuk)
