Mahler: Titán

szimfonikus költemény Pannon Filharmonikusokkal

Szerző: Lehotka Ildikó

Gustav Mahler (1860. július 7., Kalischt – 1911. május 8., Bécs) már négyéves korában tanúbizonyságot tett zenei képességeiről, tízévesen szólóestet adott Iglauban. Tanította többek között az a Bruckner, akivel műveit párba állítják, hasonlítják. 1887-ben találkozott Richard Strauss-szal, és egy egész életen át tartó barátság kezdődött kettejük közt. Mint zeneszerző és mint karmester tevékenyen részt vett a korszak zenei életében.

A Titán melléknevűt tartják Mahler első szimfóniájának, azonban a művet több próbálkozás előzte meg. Az elsőt Budapesten mutatták be (1889. november 20.), mely – a szerző szerint – egy szimfonikus költemény két részben. Mahler azonban nem adott konkrét programot művéhez, és a közönség kifogásolta a programfüzet hiányát.
„Le a programfüzetekkel! Ezek rossz ötleteket sugallanak!” – fakadt ki Mahler egy vacsora alkalmával. A művet előadó zenekar lelkesedett a darabtól, de a kritikusok és a közönség fanyalgott.
1893-ban Mahler újraírta a partitúrát, és az egyes tételeket címekkel, programokkal látta el. Az új változatot Hamburgban mutatták be októberben.
A Titán melléknév a mitológiai figurát idézi, a mű története Jean-Paul Richter regényén alapul.
A Pannon Filharmonikusok cédéjét világpremierként hirdetik (Cédé-világpremier: Mahler Titánja a Pannon Filharmonikusok előadásában), azonban – a neten bogarászva a diszkográfiákat – több lemez is megjelent, mely a weimari változatot tartalmazza, illetve olyan előadások, melyben a Blumine tételt beillesztik az első szimfóniába.
A szimfonikus költemény hangszerelése jóval szerényebb, mint az azonos címmel előadott szimfóniáé. Mahler még nem tobzódik a hangszínekben, a rá jellemző ismétlések is korlátozottabbak, a későbbi műveire oly jellemző stílusjegyek itt még nem teljes pompájukkal, szerényebben, félénkebben vannak jelen.
Számomra nagyon sok utánérzés lelhető fel a műben, de későbbi zeneszerzők (mint Sztravinszkij, I. tétel; Richard Strauss, III. tétel középrésze – bár minden bizonnyal hatottak egymásra, és sorolhatnánk a példákat) is merítettek Mahler dallam- és hangszerelési ötleteiből.
A Blumine tétel, mely a végleges szimfóniából kimaradt, hangulatilag – a természet közelsége, a pasztorális zenei megjelenítés – érzelmileg és a tempó szempontjából nagyon hasonlatos az első tételhez, talán ezért sem illesztette a szimfóniához Mahler.

A cédét öröm kézbe venni. Nem hivalkodó a borítója, nincsenek rikító színek, harsány betűnagyságok. Az égbe vezető csigalépcső híven szimbolizálja mind a szimfonikus költemény címét, mind Mahler fejlődését, és – reméljük – a Pannon Filharmonikusok magasra törő útját.
Az egyes tételek címét szívesen olvastam volna magyarul is, az angol megfelelők sincsenek feltüntetve. A cédét kísérő füzetben Hamar Zsolt elemezte röviden a szimfonikus költeményt. A különböző változatokról és azok bemutatóiról többféle adat maradt fenn, de Mahler törekvése az volt, hogy a szimfóniaváltozat szerepeljen művei sorában.
Mindenesetre nagyon kevés karmester írja le, meri vállalni gondolatait, műelemzését, kutatásai eredményét a hangzó anyag kísérőfüzetébe.

Az első tétel gyönyörűen indul. A szép, kvartos dallam felett sejtelmes, éppen csak jelen lévő nyugvópont az egész darab hangulatát befolyásolja, ívet képezve a darab kezdésétől a zárásig. Már az első tételben megjelenik a kedélyeskedő bécsi hangulat és annak ábrázolása, mely minden esetben az előadás egyik erőssége.

Mahler sokat szenvedett attól, hogy cseh az osztrákok között, hogy osztrák a németek között, de leginkább attól, hogy megtapasztalta a számkivetettséget és az antiszemitizmust.

A zenekari művészek közül a kürtösökre kimagasló feladat hárult, ezt minden esetben maximális biztonsággal teljesítették. Minden karaktert hibátlanul megjelenítettek, szép hangon játszanak végig, a kürtmeneteket egy emberként viszik végig. A vonósok is sok szép pillanattal ajándékozták meg a hallgatóságot, de gyakran szétesnek a hegedűszólamok (10.41), az intonálás néha bizonytalan (4.50). A hegedűsöknek van a legtöbb, legnehezebb dolguk a zenekarban, rajtuk áll vagy bukik az előadás. Úgy éreztem, hogy a felelősség nyomasztotta őket sok esetben, nem mernek még szívük szerint játszani (II. tétel 6.08).
A karakterek eltalálása a tétel folyamán nagyon jól sikerült, a 11. perctől kiemelkedően szép megoldásokat hallhatunk. Néhány esetben azonban nem vállalták fel a markáns vagy olykor lágy karakter megjelenítését, összemosódtak, egybeolvadtak a jellegzetességek. A tétel közepe kevésbé kidolgozottnak tűnt, mint a fantasztikus indítás és nem kevésbé jó zárás.

A második, Blumine tétel előadása könnyebb mind a tétel rövidsége, mind a jóval kevesebb karaktert felvonultató zenei anyag miatt. Ami itt is bámulatos volt, az a fúvós hangszerek játéka, különösen a tételkezdéskor, valamint az oboa érzékeny/érzéki játékmódja, a kürtök remeklése a mixtúrás résznél. A vonóstremolókat lehetett volna finomabbá, kevésbé feltűnővé venni, túl szálkásnak éreztem, és ebben a tételben érződik leginkább, hogy a Pannon Filharmonikusok még csak a sikerhez vezető út elején járnak: a 6.08 percnél inkább óvatosan játszanak, mintsem felvállalnák az esetleges hibát.

A cédé legszebb pillanatai a harmadik tételben hallhatóak. Mit pillanatok! Az egész tétel örömzene. Nagyon jól elkapott tempó, ízes, ländlerszerű hangvétel, csak úgy, sáros csizmásan, jó hangsúlyok, még Haydn is örült volna egy ilyen menüettnek (és előadásának). A középrész ismét Richard Strauss érzelemvilágát idézte, talán néha szabadabbra lehetett volna engedni a tempókat. A visszatérés talán még karakteresebb volt.

A negyedik tétel a János bácsi… kezdetű dalocska moll változatával kezdődik, melyet nagybőgő játszik, timpaniütésekkel kísérve, fűszerezve. A tételre a sokféle zenei stílus ötvöződése, bemutatása a jellemző: szintén feltűnik a bécsies dallamvilág, és a klezmerzene is szerepet kap. Mahler talán ebben a tételben használta a legmegkapóbb hangszíneket, és nem mindennapos hangszerelési ötletekkel rukkolt ki. A zenekar előadásmódja ezt maradéktalanul átadta a hallgatóságnak. Külön említést érdemel ismét a kürt és az oboa, a nagybőgő (vibrato nélkül játszotta a dalocskát, nagyon ötletes volt).

Az utolsó tétel harsány színekkel jelenik meg, bőségesen kihasználva az ütősök és fúvósok hangerejét. Nagyon szép dinamikai kontrasztokat hallhattunk, így különösen jólesett rákészülni a már ismert témák újra bemutatása előtt. Kimagasló volt a három, félhangonként lefelé menő frázis ábrázolása. A vonósszólam merte vállalni a pregnáns, de nem szép hangot, mely tökéletesen illett a zenei szövetbe. Lendületes előadást hallhattunk, a darab végi hosszas lezárást is megtöltötték zenével, nem volt üresjárat.

A Pannon Filharmonikusok ezzel a lemezzel bebizonyították, hogy vidéken is létezik, létezhet kultúra/zenekultúra. Pécs városa megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy minőségi zenekarok (hangversenyzenekar, szimfonietta) születhessenek és működhessenek. Megteremtették azt a lehetőséget is, hogy a zenekar lemezeket jelentessen meg. A kiadott cédé magas színvonalú, jó darabot választottak, ami nem nagyon ismert, de a zenekar tudása jól érvényesül.

Kívánjuk az együttesnek, és vezetőjüknek, Hamar Zsoltnak, hogy teljesítsék ki a zenekarban rejlő erőt és tehetséget, hiszen Magyarországnak szüksége van jó vidéki zenekarokra is.