a papiruszportal.hu archívumából [2005]

Szerző: Czinkóczi Anita
„Čapek mindig hajlott arra, hogy az időszerű és konkrét kérdésekre időtlen és általános érvényű válaszokat keressen…” (Zádor András)
Ha Karel Čapek kertjéből adhatnék ajándékba egy nagy csokrot, szeretettel fűzném bele a jó kertész virágaiból – sok mással együtt – a Lábnyomot s vele a csodát, valamint az Archimédesz halálát, annak különös aktualitásával.
A Lábnyom csodája
Ez a darab az első önállóan, Josef nélkül írt kötetből, a Kálváriából való, 1917-ből. Nemcsak a dátum árul el sokat, hanem az eredeti cím is, mely egyszerre jelent feszületet, kereszteződést, de önkínzást is…
Születését, hangulatát, színét két körülménnyel magyarázzák. Egyikük a halálfélelem: Čapek gyógyíthatatlan gerincbetegségben szenvedett, s ekkor még nem volt bizonyos, hogy betegsége milyen irányt vesz. Szerencsére ő azon kevesek közé tartozott, akiknél a baj megmaradt ugyan, de nem hatalmasodott tovább. A másik rém – ahogy a keletkezés éve is elárulja –, a háború, mely mindent megöl.
Ezek az édes-bús novellák a külvilág és az ember belső életének feloldhatatlan konfliktusából szakadnak ki. Čapek nem akar még elmenni, 27 éves, a háborút sem lehet „kikapcsolni” – mindössze egy lehetséges feloldás marad: „…az életben csak egyetlen dolog volna igazán természetes: a csoda.” [1]
Čapek első dolga „eltakarni a külvilágot” hóval, leönteni fehérrel – a minden színt tartalmazó, tiszta fehérrel: „a formák egybeolvadtak, kiterjedtek, fehér hullámokká lanyhultak, s a hullámok vonalát többé nem törték meg az élet zűrzavaros nyomai.” [2] Két ember indul egymás felé, s előre tudni lehet, hogy a találkozás után lábuk milyen nyomot hagy a szűz havon. De a végeredmény nem a kereszt lesz, hanem valami egészen más. A két férfi egyetlen lábnyomot talál, gazdátlanul. A nyomnak irányt adnak, az emberi világhoz, a városhoz igazítottat: kiderül, hogy helyzete így még felfoghatatlanabb: a mező felé néz. Módosítják hát az időt: tán a hóesés előtt keletkezett, majd egy madárra fognák, aki cipővel röpköd – vicces gondolat. Egy dolog biztos: „Természetes feltevést kell keresnünk.” Mint például egy léggömbből az egyik lábát kilógató embert? Az érvelés már a beszélgetők számára is komikussá válik. Mivel sehogyan sem sikerül a magyarázatokat a világ ok-okozati rendjébe illeszteni, a később jövő erre jut: „…jobb szeretném, ha az a lábnyom nem volna ott”. Körüljárják, de megoldás nincs: „A két ember nem is tudta, mi tartotta vissza őket attól, hogy csendes egyetértésben széttapossák, és megszabaduljanak tőle.” Tudatosnak tűnik a megállapítás ide helyezése, mert Čapek előtte emelte a nézőpontot felülre, a hó mintázatát vizsgálva, a körrel a nyom mentén – ez már soha nem lesz az elvárt, a novella elején jósolt minta…
A később jövő zavarában három lehetőséget kínál: vagy megőrültek, vagy rossz álom az egész, vagy kell természetes magyarázatnak lennie… Ez az érvelés egy tényezőt hagy meg biztosnak: a világ szókratészi rendjét, az ok-okozati láncot mint adott, természetes rendszert. Boura viszont – aki voltaképpen maga Čapek – épp ezt vonja kétségbe, amikor azt javasolja, fogadják el a jelenséget egyszerűen csodának. A rend még ezen a módon válik a legkevésbé nevetségessé. Másikuk – a mindig racionálisabb – fogalmai közé ez nem fér be: a csoda nem lehet haszontalan, csak akkor fogadható el, ha pozitív változást hoz, ez így viszont „…a bizonytalanságba vezető első lépés nyoma.”
Boura számára ez egészen más, pozitív: a szabadságba vezető első lépés nyoma. Előkerül Hume neve, utalás a Tanulmány az emberi értelemről [3] című munkára, amelynek alapgondolata éppen ez: az ok-okozati világ nem más, mint illúzió, puszta megszokás. Boura is azt gondolja, hogy ez a nyom csak egy azok közül a dolgok közül, amelyek nem jönnek sehonnan, nem vezetnek sehová, nem hasznosak, de – épp a szabályokhoz való túlzott ragaszkodás miatt – legtöbbször láthatatlanok maradnak.
A másik nem érti meg őt, a lábnyomot nem képes magában valónak venni, más, ősi módszert választ a feszültség feloldására: vallást „alapít”. „Kigondolhatunk egy olyan csodasort, amelyben ennek a lábnyomnak természetes helye van.” Így a világ rendje megmenekül számára, s pusztán az emberi tökéletlenség lesz felelős azért, hogy a többi csodát nem tudjuk felderíteni, összekapcsolni, követni…
A rejtély kulcsát Čapek nem adja a kezünkbe, s ezzel az eseményről a jelentésre helyezi a hangsúlyt. A lábnyomot belepi a hó, de Boura talán megkapja tőle azt a feloldást, amelyről a másik ember beszélt: nem felejti el, hisz a csodákban, s így szabaddá lesz. Szép a záró kép: Boura, a behavazott ember.
Archimédesz halála – a hatalomról
Ez a darab későbbről való, az Apokrifok-kötetből, amelynek kibővített változata csak Čapek halála után, 1945-ben jelent meg. Bár novellái hangját játékosság, könnyedség jellemzi általában, a bennük foglalt tartalmak súlyosak, s egy részüket, így az Archimédesz halálát is, a közelgő háború veszélye írja… A nyersanyag különböző, mindenki által ismert történetekből, így például bibliai példázatokból származik, Čapek aztán ezeket munkálja meg, simítja mondanivalójához: a végeredmény hol példázat, hol tanmese, máskor paródia vagy allegória. A műfaj nem új: használta már Anatole France, Jules Lemaître is. [4]
Čapek előbb felvázolja a jól ismert történetet, s ezután másítja meg, azt a látszatot keltve, hogy ’helyesbítés’-t végez. Archimédeszt nem egy házába rontó, egyszerű római katona öli meg, hanem egy vezérkari százados, miután Archimédesz elutasítja a rómaiakkal való együttműködést. A módosítás nem teljes egészében a fantázia szülötte, ugyanis egyes források szerint[5] a Szirakuzát elfoglaló római seregek vezére, Marcellus valóban parancsot adott Archimédesz életének megkímélésére, elismerve a tudós kivételes képességeit, kinek hadigépei valóban több évig akadályozták a rómaiak hadműveleteinek sikerét.
Az Archimédeszt felkereső katona neve Čapek történetében Lucius – talán nem véletlenül, hisz ez a név ugyanabból a latin lux szóból származik, mint a ’Lucifer’, emellett jelentése ’fényes’, ’ragyogó’, s ez nyilván a dicsfényre utal.
A tudós és a katona nézeteinek első összeütközésére rögtön beszélgetésük elején sor kerül, amikor Archimédesz, bár fogadja Lucius gratulációját, megjegyzi, hogy hadigépei tudományos szempontból jelentéktelenek, játékszerek. A római visszavág: katonailag viszont nagyszerűek. Ez a konfliktus jelzi az egész novellát megtöltő értékkülönbséget.
A rómaiak egyetlen vágya, hogy a világ urai legyenek. A módszer nem számít. Csak az ököl erejét ismerik, a realitás határait, a mélyebb lényeget viszont nem. „Ha kis kört rajzolok, ha nagyot, mindenképpen csak kör az. Mindig újabb és újabb határokba ütköztök; nem, soha nem lehettek határtalanokká, Lucius. Gondolod, hogy a nagy kör tökéletesebb, mint a kicsi?” [6] Míg Archimédesznél a ’hatalmas’ szó jelen esetben nem jelent egyszerre méretet és érdemet, addig Luciusnál a kettő egy és ugyanaz. Ez mutatkozik meg Archimédesz válaszában is, mely szerint a rómaiak valóban bevették Szirakuzát, ám ez már nem ugyanaz a virágzó város, mint előtte: a rómaiak feldúlták, az embereket elgyötörték. Bár a terület tényleg az övék, de annál több bizonyosan nem: márpedig egy város nem csak ennyiből áll…
A katonától kapunk egy „körben forgó” érvelést: Róma azért kell, hogy nagy legyen, mert annál erősebb. De minél erősebb, minél nagyobb, annál több az ellensége: vagyis a gyarapodás nem oldja meg az ellenség problémáját, sőt, ahogy Archimédesz is mondja: „az erő lekötődik”, vagyis Róma veszte biztosan megjósolható…
A történet a szállóigével zárul: „Vigyázz, hagyd köreimet!” (Zádor András fordítása itt talán meghagyhatta volna a kettős jelentés játékát.)
Archimédesznek igaza lett: Róma szétesett, de tudjuk azt is, hogy Čapek „látomása” is valóság lett: a Harmadik Birodalom is elődje sorsára jutott. Archimédesz, s mellette Čapek is, túlélte az „embertelenek”-et, s valóban, a tudós igazat mondott: „…nekem fontosabb dolgom van. (…) Valami, ami igazán megmarad.” [7]
Archimédesz és Čapek sorsa több ponton egybevág: gondoljunk Csehország Hitler kezébe csúszására… Szomorú hasonlóság a kegyetlen katona látogatása is: Čapek halála után a Gestapo emberei jelentek meg lakásán…
Čapek ebben a novellában az „emberért” és „ember ellen” kontrasztjáról, a demagógia, az erőszak, a gőgös hatalomvágy megvetéséről beszél. Az író filozófiájában kulcsfogalom a kompromisszum, mindenki álláspontjának elfogadása, kivéve egyetlen esetet: ha az a másik embernek árt.
A két szöveget mindenképp összeköti Čapek háborúellenessége, s noha mindkettő borús történet, ott rejtőzködik bennük a jóban való hit. S ez akkor lesz különösen fontos, ha a két novella aktualitására – a természet-ember és ember-ember napjainkban vívott harcára – gondolunk.
[1] ZÁDOR András, Karel Čapek, Gondolat, Budapest, 1984, 56.
[2] A Lábnyomból vett idézetek forrása: http://mek.oszk.hu/01800/01802/01802.doc
[3] http://sagv.gyakg.u-szeged.hu/tanar/farkzolt/FILTETEL/HUME.HTM
[4] ZÁDOR András, I. m.
[5] http://www.mcs.drexel.edu/~crorres/Archimedes/Death/Histories.html
[6] ČAPEK, Karel, Elbeszélések, Európa, Budapest, 1967, 385.
[7] Uo., 386.
Comments on “Olvas(s)atok – Két etűd, találkozás Čapekkel”