A Kalevala napja

a papiruszportal.hu archívumából

Szerző: Bogár Edit

A finnek, akárcsak a magyarok, „egzotikus” mivoltukkal különböznek a környező indoeurópai (germán, szláv) lakosságtól, s akárcsak rólunk, róluk is van néhány közkeletű és – részben – hamis sztereotípia, melyet lépten-nyomon hallani. Ilyen például, hogy Helsinki utcáin jegesmedvék kóborolnak, ilyen a szauna, és persze ilyen a Kalevala. Ez utóbbit azonban a finnek oly nagy tiszteletben tartják, hogy 1978 óta zászlódíszes ünnep a naptárban február 28-a, a Kalevala napja.

Az ún. Régi Kalevala, melyet Elias Lönnrot 1835-ben e napon jelentetett meg, még nem végleges formája az eposznak. 32 runóból, azaz énekből, összesen 12 078 sorból áll, míg a ma is ismert és olvasott, 1849-ben ugyancsak Lönnrot által összeszerkesztett teljes eposz 50 éneket és 22 795 verssort tartalmaz.

A svéd csengésű neve ellenére finn anyanyelvű Elias Lönnrot (1802–1884) eredeti foglalkozása szerint orvos volt. Már turkui és helsinki egyetemi tanulmányai alatt érdeklődve hallgatta és le is jegyezte a népi énekeket. Amikor Kajaaniban (Észak-Finnország) körorvosi állást vállalt, bebarangolta egész Finnországot. Tizenegy gyűjtőútja során megfordult Észtországtól Lappföldig mindenfelé. Bár a finn népköltészet gyűjtését nem ő kezdte meg, a népköltészet hihetetlen gazdagságát csak Lönnrot munkássága nyomán fedezték fel. E kutatóutakon merült fel Lönnrotban egy átfogó, nagy eposz megteremtésének gondolata. Példaképe az Iliász és az Odüsszeia volt: a német F. A. Wolf elmélete a görög eposzok keletkezéséről szinte magától kínálta a megoldást. Eszerint a hősi énekek valaha külön-külön léteztek, s a Kr. e. VI. században fűzték csak össze őket egységes művé.

A Kalevala cselekménye a világ teremtésével kezdődik, és a kereszténység finnországi térhódításával ér véget. A cselekmény ennek ellenére nem követi a finn nép történelmét, hanem csupán a Lönnrot teremtette ún. „kalevalai történelmet”, egyfajta mesevilágot fedezhetünk fel benne. Az eposz magvát két törzs, Kalevala és Pohjola (azaz Dél és Észak) egymás ellen vívott küzdelme alkotja. Az eposz végén Kalevala, a Dél, vagyis Väinämöinen (egyes magyar fordításokban Vejnemöjnen), Ilmarinen és Lemminkäinen (Lemminkejnen) hazája lesz a győztes. Addig azonban, míg a szerencsét őrlő malmot, a szampót megszerzik, sok akadályt kell leküzdeniük: Észak leányának kezét hatszor kérik meg, s a kérőknek különböző feladatokat kell teljesíteniük; több rabló- és bosszúhadjáratban vesznek részt; változatos ünnepeket, ünnepségeket tartanak, többek között medvetort és lakodalmat; két kantelét (citerához hasonló népi hangszert) építenek; olvashatunk gyógyításról, orvoslásról is. A központi cselekmény mellett egyéb szálak is megtalálhatók, ilyenek pl. a Föld bevetése, a Nagy tölgy, a Kullervo-énekek, valamint Marjatta és fia története, mely utóbbi már a keresztény mitológia hatását mutatják (Marjatta = Mária).

Az eposz összeállítása során Lönnrot meglehetősen szabadon használta fel a népköltési anyagot. Gyakran megváltoztatta a neveket és a helyszíneket, kivette a dalokból a jelenre vonatkozó vagy a kereszténységre utaló részeket, vegyítette a különböző műfajokat. Ugyanakkor ez a műfaji sokszínűség az egész kalevalai formájú költészet keresztmetszetét tárja elénk, s így epikus és lírai versekkel, közmondásokkal, varázsigékkel, lakodalmi énekekkel éppúgy találkozhatunk, mint siratókkal és szerelmes dalokkal. Bár a Kalevala Lönnrot keze nyomán alakult a mai formára, mégsem tekinthető Lönnrot önálló alkotásának. A Régi Kalevalának pl. csak három százaléka olyan szöveg, amely nem ősköltészeti eredetű.

A Kalevala-forma talán a legrégibb finn versforma, mely valószínűleg Kr. e. 500 körül született meg, amikor a balti-finn népek ősei még a Finn-öböl déli partvidékén (nagyjából a mai Észtország területén) éltek. A tipikus versmérték nyolc szótagú, négyütemű trocheus, melyben az első versláb tartalmazhat kettő vagy négy szótagot, a következőkben viszont a szó főhangsúlyos részének (azaz az első szótagnak) a helye szigorúan meghatározott. A verssoroknak két fő típusa ismeretes: az ún. „tört” sorok, melyben a vershangsúly és a szóhangsúly nem esik egybe, és a ditrocheus, melyet cezúra oszt ketté. E két sorfajta váltakozása adja a mozgékony, néha kissé szeszélyes, de szabályszerű ritmust. Sem versszakokra nem oszlik a Kalevala, sem pedig rímeket nem találunk a sorok végén. Helyettük jellemző a gondolatpárhuzam és az alliteráció, valamint a magyar nép- és műköltészetben is ismert figura etimologica, azaz a (szó)tőismétlés stilisztikai eszköze (mint például az Ómagyar Mária-siralomban: Virágnak virága, világnak világa).

A kalevalai dalokat leggyakrabban énekelték, a varázsigéket (melyeknek ritmusa azonos a dalokéval) szavalták. A dallam egyszerű; aki ismeri Kodály Vejnemöjnen-énekét, az akár mind a 22 ezer sort elénekelheti. A dalokat férfi énekesek adták elő, kantelén kísérve a dallamot: a szólóénekes végigénekelt egy sort, a kísérő a végén kapcsolódott be az éneklésbe, majd egyedül megismételte. A nőknél a kísérőt kórus helyettesítette.

A fentebb vázolt ritmikai képlet egyébként alkalmassá teszi a Kalevalát szinte bármely nyelvre való fordításra: a tipikus kalevalai lüktetést még latinul is sikerült szinte maradéktalanul átadni. A finn nemzeti eposzt 58 különböző nyelvre fordították le, ebből verses formában a teljes eposz 38, verses vagy prózai rövidített fordításban 15 nyelven jelent meg. (A számok közti eltérést az magyarázza, hogy nem minden fordítást adtak ki, így kiadatlan még pl. az albán, az azerbajdzsán, a nyenyec, a tibeti, az üzbég és a legújabb török fordítás.) Több mint 150 különböző fordítása létezik, és kb. 250 kiadása – természetesen a számtalan finn kiadáson kívül. Csak angolul tizenöt, ezenkívül amerikai angolul még egy; németül és franciául kilenc, olaszul és oroszul nyolc, spanyolul és hollandul négy különböző fordítása jelent meg. Mivel az ismert európai nyelvek mindegyikén olvasható, csak az érdekesség kedvéért megemlítenék néhány Európán kívüli vagy kisebb európai nyelvet, melyekre egy vagy több változatban lefordították a Kalevalát: grúz, örmény, hindi, jiddis, katalán, perzsa, szuahéli, latin, tamil, belorusz, vietnami. Magyar fordítása összesen hat jelent meg, a legfrissebb tavaly Szombathelyen: ennek különlegessége, hogy jelöli a nyílt és zárt e és ë hangokat, ily módon a finn nyelvben is meglévő hangpár magyar nyelvi jelölésével az eredeti hangzáshoz még jobban közelíti a szöveget. A magyar fordítások és első megjelenésük az alábbi: 1871, Barna Ferdinánd; 1901, Vikár Béla; 1972, Nagy Kálmán; 1976, Rácz István; 1985, Koczogh Ákos; 2001, Szente Imre.
Végezetül hadd álljon itt a Kalevala első néhány sora finnül – akinek megtetszik akár e bevezető rész, akár az Akseli Gallen-Kallela finn festőművésztől származó illusztrációk (melyek némelyike a finn Nemzeti Múzeum épületében található freskó), vegye elő bátran bármelyik magyar fordítást, s olvassa végig az egész eposzt: a Kalevala a világirodalom szerves része. Legyünk büszkék a finnekre, akik ezt a nagyszerű és nagyszabású eposzt megalkották!

Mieleni minun tekevi,
Aivoni ajattelevi
Lähteheni laulamahan,
Saa’ani sanelemahan,
Sukuvirttä suoltamahan,
Lajivirttä laulamahan,
Sanat suussani sulavat,
Puhe’et putoelevat,
Kielelläni kerkiävät,
Hampahilleni hajoovat.