Jack McIver Weatherford: Törzsek a „Dombon”
a papiruszportal.hu archívumából [2006]
Szerző: Frank N. Stein
Weatherford már a fülszöveg és az előszók után kettő–nullra vezet. Jóleső érzés, ha egy amerikai tud történelmünk egy-két eseményéről, de az elég ritka, hogy személyes élménye legyen 1956-ról. A szerző kisgyermekként csodálta a pesti aszfalt névtelen hőseit, akik reménytelen küzdelmüket vívták a szovjet harckocsikkal. A másik „gól” a mű meghökkentő vezérgondolata: a politikusok indiánokhoz hasonlítása, sőt néhol azonosításuk.
Masztodonok a dombon
„Annak ellenére, hogy a kongresszusi képviselők nem tűz körül tanácskoznak, nem gyakorolnak harci dalokat, és pénisztakarót sem viselnek, néhány alapvető vonásban nagyon is hasonlítanak a shavantékra.”
A szerző hatalmas anyagot nézett át, de már a mű bevezetőjében be kellett vallania, hogy a létező források töredékét olvashatta csak el. A kongresszus 435 képviselőjének, 100 szenátorának, 5 küldöttének, az alelnök és a 25 ezer főnyi személyzet – 1980-ban 379 különböző bizottság, albizottság, választmány (olykor akár 200 fős) tüsténkedett – tevékenységét lehetetlen áttekinteni. Különleges helyzetben lévő társadalmi réteget vizsgál: „Csak a Kongresszus és a maffia az a két legfontosabb intézmény Amerikában, amelyiknek nem kell társadalombiztosítást fizetnie, megfelelnie az OSHA [az USA Foglalkoztatás-egészségügyi és Munkabiztonsági Hivatala] -előírásoknak vagy betartania az információáramlás szabadságáról szóló törvényt.”
Weatherford – mint aki indiánokat tanulmányoz – antropológusként vetette bele magát a témába, s hogy minél jobban megismerje a képviselők és szenátorok életét, szokásait, gondolkodásukat, a politika mozgatórugóit, maga is közöttük élt. Egyedi gondolat a XX. század végi amerikai politikacsinálókat, a külvilág szemében olykor még mai is a demokrácia bajnokait indián őslakosokhoz, tevékenységüket ősi rítusokhoz hasonlítani. Ez a könyvön végigvonuló megfeleltetés eleinte meghökkentő, vicces, később egyre inkább elgondolkodtató – túl sok az azonosság.
Magyarországon azért is furcsa ilyen szókimondó, de hiteles és távolságtartó politológiai munkát olvasni, mert nem ehhez szoktunk. Például a legolvasottabb (bulvár)napilap egyflekkes, lepellerántós mélyinterjúi vagy egyes „objektív” szerzők négyévenkénti ihlete – amikor véletlenül mindig a nem tetsző politikai oldal vezérét pécézik ki a választások előtt – után az ember sokadszor is rácsodálkozhat: szekértáborba tartozás nélkül is lehet a politikáról igényesen, érdekesen, sőt botrányszagúan írni.
Az első részben Weatherford bemutatja, hogyan, miként lehet a hatalmi piramison egyre feljebb lépni, a tehetségen kívül még mi minden szükségeltetik ehhez. Azt várnánk, hogy leginkább a pénz, de nem mindig így van: számos egyedi példát hoz, hogyan érhet föl valaki a legjelentéktelenebb, legnevetségesebben hangzó albizottság ifjú tagjaként, akár a nulláról indulva a hatalom csúcsaira, a „dombtetőre”. Nagyon érdekes egy kis országból nézni, mennyire fontos a tengerentúlon a kapcsolati háló, a hűséges kliensek gyűjtögetése, később a személyzet, klán istápolása.
A második rész – Politika Csodaországban – a képviselők és a bürokraták konfliktusáról és arról szól, hogyan próbálnak járni a képviselők a bürokrácia látható és elmosódó ösvényein, hogyan ostromolják/veszik be a hivatalnokszervezetet. A lobbizás („a kongresszus fattya”) évszázados múltra visszatekintő, kifinomult technikája is érdekes lehet számunkra, hiszen mi épp a lobbitörvény elfogadása előtt vagyunk. Szó esik természetesen a kongresszusi nemzetségekről is, ha lehet és mód van rá, a csemeték többnyire folytatják felmenőik hivatását.
A harmadik rész a kongresszusi misztikát pécézi ki, s a törvényhozás rituáléját szedi ízekre. Weatherford úgy látja, bár a rítusok, mítoszok lehetnek új keletűek, mind-mind a múltban gyökereznek. A kongresszusi szertartások elburjánzását merész fordulattal az egyre több emberáldozatot bemutató hanyatló azték rituáléhoz hasonlítja.
A könyvet lezáró – vagy inkább nyitva hagyó – konklúzió a változtatás lehetőségeit kutatja: minek kell megváltoznia ahhoz, hogy a kongresszus és maga Amerika életképes maradjon.
Nagyszerű, de nem könnyű olvasmány minden, a politika, a történelem iránt fogékony olvasó számára, politikusainknak egyenesen kötelezővé tenném!
Jack McIver Weatherford:
Törzsek a „Dombon”. Az Egyesült Államok Kongresszusa: rítus és valóság
Századvég, Budapest, 2005
Fordította: Bódis Krisztina
Szaklektor: A. Gergely András
Szerkesztette és tervezte: Tenner Anna
Borítón: Győrfi András festménye
nyomta és kötötte: Ro-La Kft.
Kartonált, 372 oldal
ISBN: 963 9211 67 2
