Bizet darabja a három legtöbbet előadott közt van
a papiruszportal.hu archívumából [2012]
Szerző: szabói
Az 1873–1875 között komponált Carmen az egyik olyan opera, melyből elsőként készítettek felvételt (1908-ban). Ha hinni lehet a statisztikáknak, Bizet darabja a három legtöbbet előadott közt van (a Tosca és a Traviata mellett), bár a szerző nem érhette meg a Carmen diadalát. Bizet is – több zeneszerzőtársához hasonlóan – az egyoperás szerzők közé tartozik, annak ellenére, hogy több ilyen műfajú művet írt.
A csodagyerek Bizet (kottát már négyévesen olvasott, tízéves korában már a párizsi Conservatoire-ra járt, Halévy tanítványaként, patrónusa lánya lett később a felesége) tehát nem lett csodafelnőtt, életében mint szimfonikus művek zeneszerzőjét ismerték. Több más komponista volt rá nagy hatással, többek között Donizetti, Rossini, majd a (francia) nagyoperák szerzői: Meyerbeer, Gounod és mestere, Halévy. Hangja mégis egyéni, drámai, lírai megoldásai egyediek. Rendkívül jól teremti meg a történethez illő feszültséget, és szinte sohasem érzünk egy-egy szakaszt hosszúnak, túlragozottnak.
A Carmen nem véletlenül az egyik legnépszerűbb opera, a zenei szövet mellett a történet is szinte valóságos. Az operatörténetben először egy hétköznapi nő, sőt cigánylány a főszereplő, és szintén először a női szabadossággal találkozik a hallgató. A Mérimée azonos című elbeszéléséből született a szövegkönyv, mely Henry Meilhac és Halévy munkája, igen izgalmas, a zenével fűszerezett nyers erotika, a főhősnő akkoriban szabadosságnak, ma az emancipáció előhírnökének tartott szerelmi élete ma is aktuális.
Ernest Guiraud prózai szövegével vették fel a lemezt, igazi sztárparádét hallunk. Több igen jó felvétel született a háromfelvonásos Carmenből, többek között az 1995-ben rögzített, melyen a címszereplő szólamát a csodálatos, mind a mély, mind a magas régióban kiegyenlített hangú Jennifer Larmore kapta. Énekléséről csak szuperlatívuszokban beszélhetünk, hús-vér lányt jelenít meg, árnyaltan, izzó szenvedéllyel, a vakmerőséget is kiemelve, a pillanatnak élést sem feledve. Larmore előadása nemcsak temperamentumos, hanem minden ízében szinte illatozóan nőies. A spanyolos koloritú Séguedille (Prés des remparts de Séville) hihetetlenül erotikus töltésű, ahogy a Les tringles tintainent kezdetű chanson, az áriában az eksztázisig fokozza a hangulatot mind Larmore, mind a zenekar. Az énekesnő tolmácsolására talán a legjobb kifejezés az, hogy vadító.
Don José hálás szerepét Thomas Moser énekli, kissé visszahúzódóan, a többi énekes árnyékában marad sajnos. A Virágária szép, szép, de nem az a férfias, vágyakozó, amit Carmen-Larmore érdemelne, ráadásul falzettal énekli a magas hangot, ami ebben az esetben nem légies, hanem úgy érezzük, inkább feladja a szerelmet. Az ezt követő duett pedig Carmen javára dönti el a színvonalat. A megdöbbentő, a szemekbe könnyet csaló záró duett hangulatát sem emeli Moser, kár, mert ez az egyik legjobban megírt zárás. Moser valószínűleg a bécsi klasszikus, barokk művek tolmácsolására hivatott; mint Don José fakó, színtelen, hacsak nem azért, hogy Escamillo kerülhessen előtérbe. Előtérbe is kerül, elképesztő férfiassággal énekli áriáit, az emblematikus Toréador, en garde! kezdetűt (Torreádordal), feszesen, apró hangsúlyokkal szólalnak meg a hangok, nehéz az áriát úgy énekelni, hogy ne hasonlítsa össze a hallgató a rég(ebb)i nagy énekesekével.
Micaela szerepében a fiatal Angela Gheorghiu énekel, majdnem teljesen felvértezve a kifinomult, már világszerte elismert művész zenei megoldásaival. Üdítő hangszínt, hajlékonyságot hallunk, a naivitás határát súrolja Gheorghiu Micaela-megjelenítése. Bár éneklésében a vágyakozás nem mindig szól ki, a törékenység, a féltés annál inkább. Nem véletlen, hogy Gheorghiu azóta főszerepek sorát énekelte, számomra Callas utódja a finomságot, hajlékonyságot illetően.
A kisebb szerepekben is fantasztikus énekesek szólalnak meg, talán Frasquita (Nathalie Boissy) és Mercédés (Natascha Petrinsky) zenei anyagának tolmácsolása a sok jó közül is kiemelkedik. Mindenképp meg kell említeni az együtteseket, a Négyest, az Ötöst, a kórustablókat, a Bajor Állami Opera Gyermekkórusa fantasztikus.
Az újra kiadott felvétel kórusa és zenekara is bajor, mindkettő kitűnő. Giuseppe Sinopoli irányításával ha nem is részletekbe menően aprólékos – bár nem hiányoznak a harmadik felvonás elejének sötétségét és az előrevetülő tragédiát sejtető fúvósvillanásai –, de a mű egészét vizsgálva feszes, kifejező, szinte láttató előadást kap a hallgató. A couleur locale a pezsgő vérmérsékletet jelzi, ezt tökéletesen kiaknázta Sinopoli.
Comments on “Carmen, a vadító”