Olvas(s)atok, néz(z)etek – A néző halála, a rendező öröme

Weöres Sándor Színház, Arthur Miller: Az ügynök halála

a papiruszportal.hu archívumából [2011]

Szerző: Modor Réka
Fotó: Nagy Ákos Balázs

Arthur Miller művéből, Valló Péter rendezésében látható előadás a szombathelyi Weöres Sándor Színház Márkus Emília termében május 13-a óta. A díszlet szintén a rendező munkájának köszönhető, a jelmezeket pedig Dőry Virággal közösen álmodták meg. Nos, mivel is lehetünk többek, mint ha elszánjuk magunkat arra, hogy egy estét a „kultúrának” áldozzunk? Miután az előadóterem ajtaja kitárul, kellemes anyaméhszerű állapotba libbenhetünk, feledve a ránk váró stresszes helyfoglaló játszmákat.

Egészen kedves méretű terem fogad, csupa feketében, középütt autóval s egy hosszú drótmadzaggal keresztbeszelt, semmibe nyúló „égbolttal”. A két szélen egymásra magasodó székekkel a nézőtér. Miután a kiszemelt ülőalkalmatosságba belaktuk magunkat, s nyugtáztuk, hogy éppen ki van jelen és miként néz ki, jöhet a „színpad” megfigyelése.
A teljesen átlagos szürke autóval szemben átlátszó falrész, mögötte konyha-szoba. Szemből nézve bal felé nyitott, a falon bojler. Jobbra lépcső vezet fel – korláttal –, a konyha fölé, rajta két matrac. És a madzag. Átlósan vágja ketté a teret, funkciója még nincs. Egészében véve egy semmietlen lakható téglalapon állunk. A széksorok egyenletes emelkedésükkel kellemes rálátást nyújtanak mindenre, mivel a „falak” kimaradtak, csupán a statikailag fontos részek vannak felhúzva. Miután a szemünk előtt kellő időben helyet foglalt az örökkön idegesítő hatalmas fej, elkezdődik az előadás.

Sokan talán észre sem veszik, hogy Jordán Tamás végig az autóban ül. A színész leharcolt ábrázattal vezetést imitál, ebben megerősít minket egy robogó kocsi hangja, indul az előadás. Mintha autópálya lenne az út, de az esti fajta. Kevés járművel, épp annyival, hogy ne legyünk totálisan egyedül az aszfalton, olykor elsuhanó motorhangok keverednek a látott kocsi zörejével. A „képsor” csak addig tart, hogy a monotonitásba süppedjünk, s átadjuk magunkat az elkövetkező pár óra élményének: a motor beindult, ezzel a darab is életre kelt.
Időközben a konyhából garázs lesz. Az autót körülölelő ösvényekből kert vagy terasz. A konyha feletti részből gyerek- és hotelszoba. Ez a felső szint mondható soknak, de otthonosnak nem. A már említett két matrac kivételével semmi sem tanúskodik arról, hogy kellemesen élhető kis zug lenne. Ez az egész színtérre jellemző. Minden sematikus, tömeg, semmi sem utal az Életre.
A történet több idő- és érzékelhető síkon játszódik, s abban a középre biggyesztett gépjármű lesz segítségünkre, hogy az adott „villanást” miként kell felfognunk. A kocsi forgatható, ha szemben és háttal áll a „háznak”, a realitásban úszunk. Igaz, hol a múlt, hol a jelen eseményei közt, de alapvetően mindig a „valós” történésekben. Amikor a négykerekű srégen áll, Willy agyába kerülünk. Ekkor a jobb felső sarokban megjelenik Ben bácsi, egy már elhunyt rokon.

Anyagát, formáját tekintve minden tárgy csupa szürke darab, amit bármely kedves ismerősnél viszontláthatunk. Ez két szempontból is megítélhető. Egyrészt vehetjük kedves gesztusnak abban az értelemben, hogy könnyen beleilleszkedhetünk a játékba, hiszen egy csomó ismerős tárgy közt szemlélődünk. Másfelől, minden sznobizmust félretéve, ugyanez a környezet pár pillanat múlva nyomasztóvá válik. Ezt némileg a fejünk felett libegő kedves kis drótszál ellenpontozza. Egy kis fülecske annak jelzésére, hogy a valóság és a képzelet világa, a jelen és múlt történései között lavírozunk.
A frusztrációt tovább erősítik a jelmezek. Szürke, fekete, halványbarna, csupa semleges szín. (Persze a fekete nem szín, de a „fény hiánya” metaforikusan is érthető.) Szó szerint üde színfolt az egyik ifjúkori jelenetben Biff ruhája, egy iskolai mackófelső, ami kanárisárga színben rikácsol Orosz Róberten. Ez a karakter személyiségének fejlődését szem előtt tartva igen találó öltözék, mivel élete akkori szakaszában viseli ezt, amikor tele van energiával, önbizalommal, tettvággyal. Elhiszi magáról, hogy ő Valaki, és semmibe veszi az őt követőket. Ám ez egy kicsit groteszkké is válik, mivel a színész beszédhibája és túl-kora nem képes teljesen ebbe a meggyőződésbe ringatni a nézőt. Willy Loman ruhája végig egy öreg, kicsit Mr. Bean-es öltöny marad, a szürkésbarna határán mozog.
Linda szörnyű. Úgy, ahogy van. Otromba otthonkaszerű, idegesítő kisvirág- vagy tyúklábmintás pongyolaszoknyában rohangál, amit néha, „hideg éjszakákon” megspékel egy kellemes fekete kötött ponchóval. Willy méltó párja szín és anyag tekintetében egyaránt.

A színészek, akár a konzervek a polcon, uniformisban, egyenarccal játsszák szerepüket. A legnagyobb maszk itt a tettekben és megnyilatkozásokban ordít ránk. A fedetlen arcokról és közönyös szemekből áradó hazugság, gyávaság feleslegessé teszi a festéket, ehhez persze az kell, hogy sikerüljön megvalósítani a borzongató játékot. Az egyik „kiemelt” karakter haja azonban égő vörös, azé a hölgyé, akivel Willy megcsalta feleségét kellemes bostoni útjai során, s aki oka-párja Biff kiábrándulásának. ő az egyetlen „színes” szereplő.
Ismerve a történetet, a lelki folyamatokat, jó volt látni, hogy a „koreográfia” teljesen együtt hintázik a történettel és mondanivalójával. A szereplők folyton három lépés távolságban állnak egymástól, a testi érintések általában agresszívek, a düh kitörésének apró jelei. Egy esetben, amikor a főszereplő munkájáért könyörög, a mozgás is egyértelművé teszi a megalázottság, az alacsonyabb „értékrend” érzetét.
Miért a nem túl kedves cím? Az ember rosszabb pillanataiban rágódhat az alaptörténeten, azon, mennyi hazugság és „rendszerezettség” veszi őt körül. Erre hoz példát a darab, vagy mutat tükröt. Legmarkánsabb emlékem már az első tíz percben megfogalmazódott: a zavaró feszültség, arra gondoltam, a rendező vagy megöl ezzel a darabbal úgy, hogy olyan helyzeteket mutat nekem, amitől a drótra csíptetem magam, vagy ad valamit, ami miatt mindennek ötletét eldobom magamtól.