Egy modern eposz

Szabó Magda: Régimódi történet

a papiruszportal.hu archívumából [2005]

Szerző: Temesszentandrási Judit

„Annyi titkom volt.” Szabó Magdát éppúgy meglepi az édesanyja halálos ágyán elhangzó mondat, mint az írónő gyermekkorát, életét a korábbi munkáiból jól ismerő olvasót. E mondat – Szabó Magda munkássága során első alkalommal – megbontani látszik a korábban oly idillinek ábrázolt családi élet rendjét, harmóniáját. A Régimódi történet (1977) lapjain írónő és olvasó együtt indulnak Jablonczay Lenke mondatának nyomán a múltba, hogy megkeressék annak magyarázatát, feltárják a titkokat.
Az Iskola a határon rovat Olvas(s)atok sorozatának első dolgozata.

Szabó Magda gyermekkora nem volt mindennapi. Szülei – akik szerették volna megóvni lányukat saját gyermek- és felnőttkoruk csalódásaitól, kudarcaitól és fájdalmaitól – külön szigetet, saját világot teremtettek hármuk számára, amelyben nem voltak érvényesek a külvilág szabályai. A saját belső szabályrendszer része volt, hogy a nagy tudású, jogász apa, Szabó Elek átadta a mindössze négyéves kislánynak az egyetemen szerzett latin műveltségét és a latin nyelv ismeretét – apa és lánya szűk családi körben latinul társalgott egymással.
Nem véletlen tehát, hogy az írónő később latin–magyar szakon doktorál Debrecenben, s az sem meglepő, hogy számos munkájában fordul a római történelem és az ókori mitológia felé. A pillanat (1990) című műve az Aeneis parafrázisa, de szimbólumként számtalan munkájában, illetve azok címeiben szintén felbukkannak az ókori mitológia és a latin kultúra szereplői. Ilyen alak többek között Csándy Katalin, a Danaida (1964) címszereplője, aki a mondabeli király lányaihoz hasonlóan haszontalan életre van ítélve, mivel képtelen felismerni – s mindig utólag döbben rá –, mit kíván tőle adott helyzetben a környezete; de ilyen figura A Pilátus (1963) Szőcs Izája is, aki megözvegyült anyjának mindent megad, ami pénzzel elérhető, akit szeretet, figyelem és értelmes elfoglaltság híján félig-meddig öngyilkosságba hajszol.
Mindezek ismeretében nem meglepő, hogy – többéves kutatás, ismerősökkel, barátokkal való beszélgetés, naplók és háztartási könyvek elolvasása után – a bonyolult szerkezetű, cselekményű, a számtalan szereplőt és azok szövevényes kapcsolatait felvonultató eseménysorban Szabó Magda felismerte anyja élettörténetének eposzjellegét, s a Régimódi történetben alkalmazza is annak stiláris-formai elemeit, az eposzi kellékeket.
Ebben a családi eposzban a nők – köztük is elsősorban Jablonczay Lenke – a hősök. ők azok, akik a XIX–XX. század fordulójának konzervatív világában is megállják a helyüket, és igyekeznek helyrehozni, ellensúlyozni a család férfi tagjai által elkövetett hibákat. Küzdelmük azonban, e férfiak uralta világban – az eposzi hagyományoknak megfelelően – szükségszerűen, talán végzetszerűen, kudarcra van ítélve. „A Régimódi történetben Rickl Mária valamennyi férfinál erősebb, Jablonczay Lenke is törhetetlen. A nő hordozza a méltóságot… Persze ezek a »példa-asszonyok« nagy árat fizetnek. Sohasem gyengülhetnek el, sohasem lehetnek gyanútlanok, nem élhetnek családi boldogságban” – írja Jókai Anna egy Szabó Magda munkásságáról szóló elemzésében.

A Kanna, hattyúkkal című első, bevezető fejezet az in medias res indítás tipikus példája. Az olvasó ekkor még nem érti, hogy az írónő és testvére között lezajló párbeszéd, majd a már említett utolsó mondat hogyan kapcsolódnak össze, s hogyan indít el egy cselekménysort. A bevezető egyben a propozíció szerepét is betölti, e fejezetben ismerjük meg a mű témáját: Jablonczay Lenkének és családjának történetét.
A segélykérés, invokáció csupán közvetett a bevezető fejezetben – a Milwaukee-ban eltöltött irreális estén az írónő képzeletében megjelenik Jablonczay Lenke, Stillmungus Mária Margit és a többi apáca, mintegy segítséget nyújtva és ösztönzést adva a mű megírásához.
A második, Szkéné című fejezetben zajlik a szereplők felvonultatása, az enumeráció, s ezzel összekapcsolva a színhelyek bemutatása. Megismerjük a két „szemben álló tábor” bonyolult, szerteágazó kapcsolatait és a hátterüknek szolgáló díszleteket; majd a következő fejezetekben a párhuzamos, szembeállító szerkesztésmód alkalmazásával a két tábor egy-egy szereplőjét – és egyben Jablonczay Lenke sorsának két, talán legmeghatározóbb alakját: Gacsáry Emmát és Jablonczay Kálmán Iuniort. Ugyanez a szerkesztésmód figyelhető meg Rickl Mária katolikus dzsentrivilágának és Bányay Rákhel szigorú protestáns életmódjának ábrázolása kapcsán.
Az állandó jelzők és hasonlatok (epitheton ornans) gyakori használatával hozza közel a szerző a szereplőket az olvasóhoz, betekintést ad a család belső szóhasználatába, ezáltal emberib-bé, árnyaltabbá teszi a kalmárlány, Rickl Mária vagy az átkozódó Jablonczay Imre alakját.
Számtalan, a mű logikájából nem következő váratlan fordulat színesíti a cselekményt. Szabó Magda leírásában a két szerelmes – Gacsáry Emma és Jablonczay Kálmán – találkozása és szerelembe esése végzetszerű, elkerülhetetlen, szinte isteni beavatkozás (deus ex machina) eredményének érezzük. Éppígy végzetes az a szinte hübrisszerű gőg, megbocsátani nem tudás is, amely Rickl Mária tetteit irányítja, s amelynek megszűnése – s ezt az olvasó is érzi – számos ponton új, pozitív irányba fordíthatná az eseményeket.
Az anticipáció gyakran és a megfelelő pontokon alkalmazott eszközének segítségével tartja fenn az írónő az olvasó figyelmét – a már említett in medias res indítástól – végig a műben. A szereplők felvonultatása és a színhelyek bemutatása során mintegy mellékesen értesülünk arról, hogy Jablonczay Lenke szülei nélkül, a nagyanyja, Rickl Mária házában nevelkedik majd – hiszen itt játszik piros üveggolyóival –, a szüleivel való kapcsolat megszakadásának magyarázatára azonban még várnia kell az olvasónak.
A megszokott eposzi kellékek közül hiányolhatnánk a perorációt. Az utóhang hiánya a befejezetlenség, lezáratlanság érzetét kelti, legalábbis azok számára, akik nem ismerik Szabó Magda életművét, s nem tudják, hogy a történet – amely immár Jablonczay Lenke lányának, Szabó Magda életének története – önéletrajzi kötetek sorában – Ókút (1970), Mézescsók Cerberusnak (1999), Für Elise (2002) – folytatódik.
A felsorolt eszközök nem először tűnnek föl Szabó Magda művészetében. A Régimódi történet előtt született műveire is jellemző, hogy a hősök arcképei együtt, egymás mellett, párhuzamosan jelennek meg a cselekményben. A figurák jellemzően nem fejlődnek, kész alakok, akiknek sorsa, egyénisége készteti azonosulásra az olvasót. Szerkesztésmódjára jellemző, hogy – valószínűleg családi örökségként – azt a folyamatot igyekszik megragadni regényeiben, ahogyan a különféle sorsok szinte áttekinthetetlen bonyolultsággal egymásba fonódnak. Emellett jellemző a férfialakok színtelensége, jellegtelensége is, akik csak mint a nők „kiegészítői” léteznek a szövegben.
Szabó Magda műveinek és munkásságának talán legjellegzetesebb és leginkább figyelemre méltó, becsülendő vonása, hogy minden regényében – legyen szó akár történelmi vagy társadalmi konfliktusokról, szülő–gyerek vagy férfi–nő kapcsolatról, szexualitásról – mindig kíméletlen-kegyetlenül kimondja az igazságot, mert ahogy ezt A pillanat főhősnőjének, Aeneas feleségének, Creusának a szájába adja: „Nekem ne legyen boldog és világoskék az irodalom, hanem fekete, mint az alvadt vér, hazudni bárki tud, honorárium nélkül is, de aki pénzt vesz fel érte, az igazat beszéljen…”