Két egyfelvonásos az Operaházban

Szerző: Lehotka Ildikó, 2025. április 23.
Fotók: Herman Péter, Berecz Valter, Pályi Zsófia
Mindig nagy öröm, ha kortárs magyar opera szerepel az Opera műsorán. Még nagyobb, ha egy opera nem csak egy évadban szerepel a műsoron, hanem újra és újra bemutatják. Ilyen Vajda János Mario és a varázsló című darabja, amit idén Bartók A kékszakállú herceg vára operájával nézhetett-hallhathatott meg az érdeklődő.
A nézőtér tele volt április 9-én, hiszen a szokásosnál jóval olcsóbb helyárakkal ment a két darab. Vajda az 1970-es években kezdett az opera írásának, végül 1988. április 30-án volt az ősbemutató az Operaházban. A Thomas Mann kisregénye alapján Bókkon Gábor által írt szövegkönyv feszes, az opera szinte egyszereplős. Cipolla a hatása alá kényszeríti a közönséget, egyetlen ember, Mario nem hajlandó alávetni magát a varázsló hatalmának. A zene jó, a mű elejét még nem a dallamosság jellemzi, de ahogy halad előre a cselekmény, úgy válik egyre kellemesebbé a dallam: ívet húz a pisztolylövésig. Az opera rövid, közönségbarát, a rendező, Galambos Péter 2013-as rendezése a közönséget az ismert emberekkel, hírességekkel illusztrálja, mint Elvis Presley, Vilma a Flintstone családból, vagy éppen Einstein. A tarkaságot a varázsló fehér palástja ellensúlyozza. Bretz Gábor énekelte Cipolla szólamát, nagyszerűen. Az énekes színpadi megjelenése tekintélyt parancsoló, karizmatikus. Éneklésével át tudta adni a közönségnek a karakterben rejlő vagy nyilvánvaló tulajdonságokat, az élő közvetítés (gyakran látunk ilyet újabban) Bretz mimikáját mindenki számára láthatóvá tette. A kisebb szerepeket tolmácsoló énekesek (Topolánszky Laura, Hábetler András, Geiger Lajos, Csémy Balázs) is jól hozták a figurákat, a tolókocsiból is (ilyet is láttunk már). A rendezés felmenti a varázslót: a pisztolylövés nem öli meg Cipollát, mert a varázslón golyóálló mellény van.

Szünet után Bartók A kékszakállú herceg vára című operája következett. A műben már két főszereplő énekel, kisebb szerepek viszont – a Vajda-művel ellentétben – nincsenek. A színpadra állítás problematikus, nem véletlen, hogy koncerteken jóval gyakrabban hallható a mű. Galambos rendezése próbált újat hozni, de sok esetben érthetetlen volt a műhöz közelítése. Az énekesek a tüllfüggöny mögött énekeltek, a hangerőt ez csökkentette. A két szereplő alig volt közel egymáshoz, a Herceg gyakran elfordulva rendezgette a mappájában az iratokat (kottákat?), friss szerelmesekre nem a távolságtartás a jellemző. Judit elővett egy hegedűt, ami utalhatott Bartók szerelmére, de akár másra is. Túl sok és érthetetlen szimbólumrendszert használt Galambos, de a szerelem nem szerepelt ezek között. A Prológ elszavalása esetlennek tűnt, és a későbbi sok-sok zavaró mozzanat arra késztethette a nézőt, hogy csukott szemmel hallgassa az előadást. Az elmerülő Bábel tornyát sem láthatta így a közönség. Zenei szempontból mindkét opera tolmácsolása során nagyon jó megvalósításnak örvendhettünk. Bretz Gábor Kékszakállúként nagyszerűen énekelt, a zene mögött, vagy abban rejlő pillanatokat jól kiemelte. Mester Viktória talán még jobb tolmácsolást nyújtott: a mindent tudni akaró nő prototípusát remekül formálta éneklésével, színpadi megjelenésével. Az estet Kovács János vezényelte, a zenekar szépen, kifejezően játszott, a Kékszakállú partitúrája bőven rejt nehéz szakaszokat. Kovács János minden mozzanatra figyelt ez alkalommal is. Három nappal később Gounod Faustját vezényelte. Az előadás kiemelkedett a hétköznapokból, kellemes este volt.