Az Óbudai Danubia Zenekar koncertje
a papiruszportal.hu archívumából [2015]
Szerző: Lehotka Ildikó
„Íme, az ember”, olvassuk az Óbudai Danubia Zenekar bérletsorozatának címét, a koncertek egy-egy szerző, hangulat, ellentét vagy épp a szülőföld köré kapcsolódó műveket tartalmaznak. Február 3-án Robert Schumann művei szólaltak meg a Zeneakadémián, telt ház előtt. Nem véletlenül, hiszen a szólista a nagyszerű Perényi Miklós volt.
Schumann úgynevezett Zwickaui szimfóniája (WoO 29.) nyitotta a koncertet, a szerző 1832-ben érezte úgy (felesége ösztönzésére), hogy a nagy formában, a szimfonikus zenében is ki kéne próbálnia tudását. A szimfónia azonban nem készült el, csak két tétele, és néhány felvázolt ötlet a két további szakaszhoz. Schumann nem akarta folytatni jogi tanulmányait, ezzel a művel is szerette volna bizonyítani barátai, későbbi apósa előtt, hogy megérett a zeneszerzői pályára (zongoraművészi ambíciónak korábban búcsút mondott).
A zenekar előadásában, Héja Domonkos vezényletével jól megfogott tételeket hallottunk, de az előadás során mégiscsak azt éreztük, hogy ez a Schumann-szimfóniatöredék még nem az igazi. Bár nagyon szépen szóltak a vonósok az I. tételben (szívesen vette volna a hallgató, ha a művek tételfeliratait is olvashatja a rendhagyó formájú, és csak keveseknek jutó füzetből, vagy a zenekar honlapján), a fafúvósok erős, kiegyenlítetlen hangzása, az oboa hangszíne sem volt szép, a szimfónia kiemelkedő pillanatai csak ritkán mutatkoztak meg. A zeneszerzői zsengéket csak a legjobb előadás tudja megfelelően „feljavítani”, a Schumann-szimfónia két tétele gyakran azonos karakterű, túl drámai, túl haragos-harsány, kevés bennük az oldás, a piano, nagyon rátelepszik a hallgatóra a vaskos hangzás. Azonban felismerhető egy-egy későbbi műben szereplő motívumcsíra, de nem véletlenül hallható ritkán e két tétel.
Még egy szimfóniát hallottunk a zenekartól, Schumann IV., d-moll hangnemű darabját (Op. 120.). A szimfónia számozása megtévesztő, a szerző az I.szimfónia után komponálta a művet, de átdolgozta, így 1853-ban jelent meg. Nagyon szép, költői lassú bevezetéssel indult az I. tétel, a kidolgozási szakasz kezdete azonban esetlegesnek tűnt. Esetenként hiányzott a baljós, komor hangulat, a rövidebbre játszott hangok miatt nem volt súlya az ilyen szakaszoknak. Gyönyörűen szólalt meg a lágyabb zenei szövet, a szólamok kapcsolódása míves volt, a tétel kicsit szélsőséges karakterét oldotta. A Romanze hangvétele kellemes volt, különösen a középrész. A Scherzo tétel karakterei jól sorakoztak, a záró tétel indítása is kifejezően szólalt meg. Fiatalos féktelenséggel, hévvel szólalt meg a Lebhaft szakasz, izmos, rugalmas játékot hallottunk, a h-moll fugato karakteres megoldásával. A kóda különösen izgalmassá tette a tétel (és a mű) előadását. Nagyon jól szólt a zenekar, Héja Domonkos elképzeléseivel.
Schumann a-moll csellóversenye (Op. 129.) a szerző kései kompozíciói közé tartozik, talán kevésbé hálás a koncert, mint például Dvoráké, vagy Haydné (mindkettő). Az egybekomponált mű karakterei nagyon hasonlóak, a szólórész esetenként lejátszhatatlan, viszont a lassú szakasz csodálatos, különösen olyan szólista előadásában, mint Perényi Miklós. A darab tolmácsolása felejthetetlen marad, Perényi játékát nem lehet sem felülmúlni, sem szavakba foglalni. A cselló hangja bársonyos, a hangok úgy szólalnak meg, hogy tudja az ember, kit hall. Perényi mindenféle külsőség nélkül játszik, nagyon mélyen éli át, éli meg a műveket, a valaha létező legnagyobb csellisták egyike. Az Óbudai Danubia Zenekar partnere volt Perényinek, mívesen a szólistára figyelően játszott, talán nem hallottam még a művet ennyire szépnek. Ráadásként a lassú szakaszt ismételték meg a közönség hatalmas tapsa után, megindító, felejthetetlen, könnyfakasztó volt. Ez a koncert róla szólt.
