a papiruszportal.hu archívumából [2009]
Szerző: szabói
Mozartot és Brucknert egy lemezre venni nem mindennapos, a közös a karmester, Daniel Barenboim személye, és az, hogy egy-egy egyházi művet hallhatunk a Great Recordings of the Century sorozatban. Mozart Requiemje az egyik legismertebb egyházi mű, különös tekintettel a Lacrymosa tételre, filmekben is előszeretettel idézik, és ugyebár az a bizonyos kezdő nyolc ütem volt Mozart utolsó kézírása. Bruckner Te Deumja rövidebb, él a romantika világias eszközeivel is, azonban a zeneszerző – mint gyakorló orgonista – teljesen tisztában volt a műfaj követelményeivel.
Mozart utolsó, torzón maradt műve számtalan felvételen létezik, ezért jóval könnyebb a hibákat észrevenni, mint egy kevéssé ismert mű esetében, kritikusabb a hallgató. Barenboim Mozart Requiemjét egy nagy tablónak ábrázolja, valószínűleg közrejátszik a felvétel elkészültének dátuma is, a 60-as, 70-es években még a lassabb tempó, a vastagabb hangzás a jellemző.
A Kyrie eleison tételben zavaróan nincsenek együtt a szólamok, így egy masszát kapunk, a Dies irae tempója friss, sajnos, összezúg, ahogy a Domine Jesu Christében is, itt a fúga szinte alig érzékelhető. A tolmácsolást sokszor inkább lelkesnek, mint a szöveghez illőnek érzem. A Lacrymosa sóhajai nem azt az intimitást hozzák, amit egy elszálló lélektől várnánk. A Hostias váratlanul bensőséges hangzása a legszebb pillanatokat jelenti. A Benedictus túl vastag, itt a négy szólista lenne a fontos, a Recordare tétel hegyes, hangsúlyozott hangjai nem engedik érvényesülni a kibontakozó csodát: azt a légies zenekari bevezetőt, ami olyan csodálatos.
Dietrich Fischer-Dieskau a bariton szólamot énekli, a Benedictusban fantasztikusan. Nicolai Gedda a felvételen is azt a tőle megszokott érzékeny éneklést mutatja, ami oly jellemző rá. Janet Baker csodálatos sötét hangja kiragyog, a Tuba mirum tételben szeretne egy kicsit előrébb járni, mint a karmester. Sheila Armstrong szopránja gazdagon, telten szól, gyönyörű szólókat hallunk, csodálatos ívet rajzol például a Benedictusban.
A John Alldis Coir (karigazgató: John Alldis) a lehető legnagyobb – és a Barenboim által elvárt – pátosszal énekel, hangerő tekintetében kiegyensúlyozott, a pianók is szépek, a kórustételek bizonyítják az énekkar kifejezőerejét.
A tempók tekintetében vegyes a kép, van, ahol az előadás indokolja a gyorsabb-lassabb tempót, de több helyen nem, vannak tempóváltások is. Az English Chamber Orchestra (nem is annyira kamarazenekar) ellátja feladatát, szép hangszínek (már amikor nem zúg össze minden), szép hangszerszólók hallhatóak.
A felvételt nem tisztították meg alaposan, a hangzáskép visszhangosabb, összezúg. A felvétel fölött eljárt az idő, a maga megjelenésekor még nem nagyon voltak egyéb elképzelések, a tradíció meghatározta az előadásmódot. Természetesen vannak olyan felvételek, melyek ma is megállják a helyüket. Manapság pedig rengeteg jó lemezt találunk, különféle megoldási módokkal.
Bruckner Te deumjának első vázlatai 1881-ből valók, a tényleges munkát két évvel később kezdte el, hetedik szimfóniájának megírása után. A mű gyönyörű, egyetlen felesleges ütem sincs, Bruckner szűk terjedelmi keretek közt tudta tartani a Te deumot, szimfóniáihoz képest. A hangzás hol misztikus, hol a középkori, hol a reneszánsz vonásokat mutatja, monumentális köntösbe ágyazva. Barenboim elemében érezhette magát a felvételkor, rengeteg olyan finomságot hallunk, ami a Mozart-műben rejtve maradt, a mű lélegzik, a forte-piano ellentéte kiáltó, az agogikai, dinamikai váltások, ívek nagyszerűek, a hegedűszóló éteri, az oboa, fuvola rövid szólói érzékletesek. Barenboim kétségtelenül a romantikában otthonosabb. A szólamok kiemelése is nagyobb szerephez jut, az énekeseket nem nyomja el a zenekar-énekkar.
Mind a négy énekes, Anne Pashley, Birgit Finnila, Robert Tear és Don Garrard kivételesen jól formálja szólamát, gyönyörű, simogató Garrard mély basszusa. Egyetlen megjegyzés: a második tétel énekes-szólós rész kicsit lecsúszott.
A New Philharmonia Chorus (karigazgató: Wilhelm Pitz) tömör hangzása mellett a pianókat is jól hozza, a basszus szólam mélységével sincs gondjuk. A New Philharmonia Orchestra kiváló képességű zenekar, az énekkarral együtt az euforikus állapotig képes elvinni a hallgatót, melyhez Barenboim irányítása is kellett.
Kizárólag a Bruckner-felvétel miatt érdemes beszerezni a lemezt, mind a mű, mind az előadás miatt.
EMI Classics, 2008, 5099921271823
