a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: Mika Róbert
Képzeljük el, amint a szomszédunk megrámolja a furgonját robbanószerekkel, berak mellé egy légkalapácsot, és a kocsi vonóhorogára akaszt egy kerekeken gördülő légkompresszort. Ez még akkor is furcsa lenne, ha történetesen a szomszéd szobrász, hiszen e művészek általában vésővel és kalapáccsal dolgoznak. A 41 éves Korczak Ziolkowskinak azonban más elképzelései voltak, elhajtott a fekete-hegyekbe (Black Hill), ott kiszállt az autóból, hátratolta kalapját, összehúzta szemöldökét, majd halvány mosollyal a kezébe pökött és a ponyva alól előhúzta a légkalapácsot…
Persze nem biztos, hogy így történt, de tény, hogy 1948. szeptember 6-án rengette meg az első robbanás a dél-dakotai roppant hegyeket, nem messze a Mount Rushmore-i négy államalapító képmásától.
A földem ott van, ahol a holtjaim eltemetve fekszenek.
Crazy Horse élettörténetét, illetve az életével kapcsolatos történeti eseményeket, éppoly nehéz objektíven leírni, ahogy születésének és halálának pontos idejét meghatározni. Sokszor és sokan próbálták úgy visszaadni azokat az időket, hogy tényszerűek, érzelemmentesek, magyarázhatók legyenek az információk, ámde kevés sikerrel. A sápadtarcúak és az őslakosok harcában mi sem akarunk igazságot tenni, de szeretnénk bemutatni egy olyan műalkotást, ami talán egyszer nemcsak Crazy Horse emlékműve lehet, hanem illő emlékezete az észak-amerikai indiánoknak, valamiféle jelképe a szabadságnak és figyelmeztetője a kultúrák találkozásának veszélyes terepének.
Rengeteg kérdésre nem tudjuk a pontos választ. Vagy éppen túl sok a válasz. Nem tudjuk pontosan, Crazy Horse mikor született. Valószínű, hogy a 1838–49 közötti években (hivatalosan: 1849. december 4.) a Fekete-hegyekben, Rapid Creekben. Szülei a sziú (oglala) törzs lakota ágához tartoztak. Karl May műveiben egy másikról, a dakotáról sűrűn esik szó (van olyan ág is, akiket nakotáknak hívnak). Kezdetben Világos vagy Göndör Hajnak nevezik, később – indián szokás szerint – több neve ismeretes, amíg 18 éves kora körül apja nevét vette fel, akit szintén Crazy Horse-nak hívtak. Érdekes, hogy apja ezek után Kukac (Féreg?) néven neveztette magát, így ne csodálkozzunk az őrült Ló néven. A kamasz fiúból egyre jobb harcos lett, neve jól csengett a sziúk között. 12 évesen egyedül megküzdött egy bölénnyel, 16 évesen, amikor egy csatában törzsének legjobb harcosa leesett a lóról, visszafordult és kimentette az ellenség karmai közül. Miután Legyőzhetetlen (vagy Hódító) Medve, a sziúk vezére egy fehérekkel folytatott béketárgyaláson cselszövés áldozata lett (hátba lőtték), hamarosan (1865 körül) már ezerfőnyi csapat élén vágtatott a prérin, soha nem feledve a fenti esetet.
1866-ban, amikor az amerikaiak utat akarnak építeni a Fekete-hegyek aranybányáihoz, az indiánok ellenálltak. Az amerikaiak egyik híres polgárháborús veteránja, William J. Fetterman vette kézbe a dolgokat, aki soha nem harcolt az indiánokkal. Eljött Crazy Horse bosszújának ideje, csapdába csalta Fetterman seregét, és mind egy szálig végzett velük. Az amerikai vezetés nem akart több vért áldozni a sziúk elleni gyilkos háborúban, inkább békét ajánlott (1868, Fort Laramie-i béke). Céljuk, hogy az idők folyamán a sziúk integrálódjanak. A békeszerződés maga is ezt tükrözi, mai szemmel meglepően egyoldalú az indiánok kedvezményeit nézve (iskolaépítés, vetőmagok, élelem, ruhanemű, területi autonómia, lemondás a Fekete-hegyekről, Vörös Ösvény, melyre fehér ember nem teheti a lábát stb.). A számos sziú törzsből azonban csak kettő – a legnagyobbak közül – rögzíti a szerződést, igaz, a legtöbb törzs tudomásul veszi.
A szerződés azonban rengeteg nyitott, tisztázatlan kérdést is hagy maga után, amit viszont az amerikaiak megpróbálnak később a maguk javára fordítani. Azon sziú törzsek, amelyek ezzel a békével nem elégedtek meg, például a cheyenek, és akiket nem érintett a szerződés, mindent megtettek, hogy megakadályozzák (Crazy Horse is megpróbál megbékélni, és 1870-ben megnősül.) Ám a béke csak látszólagos volt, s bár a felek kerülték a reguláris seregek összecsapását, gyakoriak voltak a villongások. Amikor az amerikaiak úgy értelmezték a békeszerződést, hogy jogot formálhatnak vasutat építeni a sziúk területén – az ún. Vörös Ösvényt és a Fekete-hegyeket érintetlenül hagyva –, 1872. augusztus 14-én Crazy Horse lecsapott rájuk, és szétkergette a Northern Pacific munkásait, alkalmazottait és a javaikat védő katonaságot.
A szerződés többi részének amerikai teljesítése is elmaradt, vagy nehézkesen ment. A sziúk fáztak, élelemhiány és betegség tizedelte őket. Le-lecsaptak a környező településekre, amíg az amerikai vezetés – a jogos, szerződés szerinti ellátás helyett – büntetőexpedíciót, a 7. lovas zászlóaljat küldte a területre. Falvakat dúlt fel az ellenséges indiánokkal (sosonok) megerősített sereg, de nem számoltak Crazy Horse-zal, aki most már nyíltan szembefordult az amerikai sereggel. Egy kisebb csatában elvágta az ellenség utánpótlási vonalát, majd megismétlődtek a tíz évvel korábbi események, Crazy Horse harcosai lemészárolták az egész ellenséges haderőt (1876). A következő év elején újabb csapatokat futamítottak meg.
Ezek a győzelmek azonban olyan áldozatokkal jártak, ami rádöbbentette őt arra, hogy nincs lehetőség a háborút megnyerni, hiszen hatalmas túlerővel áll szemben. Ezért elfogadta az 1868-as békekötők ajánlatát, akik szerették volna, ha Crazy Horse lecsillapítja a lázadó törzseket. A háttérben időközben aljas aknamunka kezdődött, hogy az egyetlen potenciális vezért csapdába csalják. Az amerikai ügynökök úgy informálták saját vezetésüket és a békeszerződést aláíró törzsek vezetőit, hogy Crazy Horse a békés megoldások helyett harcosokat gyűjt. Annyi mindenesetre igaz volt, hogy Crazy Horse-hoz számos elkeseredett lakota és cheyen harcos csatlakozott, akik abban bíztak, hogy vezérük képes lesz addig feltartani a katonaságot, amíg kitörnek a rezervátumból és eljutnak északra, Kanadába. Az ügynökök és az 1868-as szerződés indián aláírói üzenetet küldtek Crazy Horse-nak, hogy jelenjen meg a nebraskai Robinson-erődben és tárgyaljanak a békéről. A csapda elkészült, ha nem teljesíti a kívánalmakat, nemcsak a katonasággal kell megküzdenie, hanem tulajdon törzsének nagyobbik részével is. Ha szót fogad…
Crazy Horse 1877. szeptember 5-én másodmagával jelent meg az erődítménynél. Beengedték, majd felszólították, hogy tegye le fegyverét, és engedelmeskedjen az elfogatóparancsnak. Ám ő és hatalmas, 230 centis társa már előre eldöntötték, hogy semmiféle erőszaknak nem engedelmeskednek. A rövid küzdelem végére egy háborús veterán szuronyos puskájának bajonettje tett pontot: keresztülszúrta az indián veséjét. A hivatalos változat szerint ekkor halt meg Crazy Horse. Az indiánok szerint, miután elszállították a haldoklót, éjfél után költözött az örök vadászmezőkre, azaz szeptember 6-án.
1877. szeptember 14-én a New York Sun adta hírül a világnak, hogy a félelmetes ellenség, Crazy Horse meghalt. (folytatás ––> Kis nép, kis lélek? – A Crazy Horse Memorial, 2. rész)
Comment on “Kis nép, kis lélek? – A Crazy Horse Memorial, 1. rész”