a papiruszportal.hu archívumából
Szerző: Takács István
Júliust írtunk akkor is, 1981-ben, amikor a Farkasréti temető széljárta szomorúfűzei és juharfái között utolsó útjára kísérték oly sokan Billt… vagy ahogy a közönség is jól ismerte: Bilicsi Tivadart. „…Minden halál lesújt. Az övé fölemel. Megvallom, nem rendített meg a halála, személyes elmúlása. Miért? Mert nem múlt el. Bennem él, milliókban él, segít, lebeg, mosolyog, beszél – ez az ő halhatatlansága.”
„…lehetetlen, hogy összetörte kedves hangját, megszakította zseniális színészi mozdulatainak finom fonalát. Nem hisszük el. Hiszen tegnap még itt ült, belemosolygott az arcunkba és mindentudó, huncut bölcsséggel tudtunkra adta: érdemes élni, érdemes játszani, érdemes, érdemes… Bill, az öreg Bill, a zseniális Bill, az ember, a színész, az apa, a nagyapa… Bilicsi családteremtő színész volt. Nem sztár volt – rokon. Művészetének is ez volt a titka: családot varázsolt maga köré. Határtalan csodára volt képes ez a színész, ez az ember” – mondja róla Gyurkovics Tibor.
A derű volt maga – mondja Verebes István egy nyilatkozatában, majd így folytatja. – Nem. Így pontatlan és közhelyes. Itt járt köztünk hetven, nyolcvan évig a derű, akit Bilicsinek hívtak.”
„Zavarba jönnék, ha Bilicsi játékának nüánszait nekem kellene ilyen módon kielemeznem – mondja Sas György. – Idézgetem magamban színpadi szerepeit, csak amelyeket magam is láttam. Beppo, Mosca, Lőrinc barát, Ill, Rettegi Fridolin, Tschöl papa, dalok csengenek a fülemben: »Asszonykám, adj egy kis kimenőt…«, »Apu, hod med be…«, »Nem wurlitzer a verkli…«, s hallom Bruhaha Kelemen mókáit a Csinn-Bumm Cirkuszból.”
„Véleményem szerint – mondja Bilicsi Tivadar – jó színész is csak az lehet, aki jó néző is egyben; akit a függöny másik oldalán, a zsöllyében is megragad a játék varázsa. A magam részéről mindig azokért a kollégákért, pályatársakért lelkesedtem, akiknek nem láttam be a kulisszatitkai közé, akiknél nem jöttem rá a színészi műhelymunka apró fogásaira; akiket ámuló nézőként tudtam csodálni. Számomra, talán éppen ezért – mutat rá a fotográfiák mellett függő képre, Pethes Imre arcképére –, ő volt a legnagyobb. Az utolérhetetlen. ő volt az, aki megtanította hallgatni a nézőteret. De sokan vannak ilyenek; a régiek között is, akikkel még mint fiatal színész játszottam együtt, s az újak között, akik mellett én vagyok az öreg. Ez a csoda, ahogy egy művész a mesterség megtanulható, megismerhető fogásaival meg nem magyarázható módon, mások által megismételhetetlen jelenségként találja telibe a figurát, ez, s az örök játékosság tart a bűvkörében, amikor azt mondom: ha újra kezdhetném az életet, mindig a színpadot választanám.”
Bilicsi Tivadar, eredeti nevén Grawatsch Tivadar 1901. szeptember 6-án született Budapesten az Iskola u. 38-as számú házban, ahol nemcsak az otthonuk, hanem édesapjának könyvkötő műhelye és papírkereskedése is volt. Édesanyja, Tarczal Szerafin énektanárnő a Budai Iskolában tanított. A családban nem akadt színész. A család Morvaország Bilics nevű községéből települt át először Bécsbe, majd Budapestre. A Medve utcai elemi iskolába íratták be szülei, ahol többek között osztálytársa volt a híres íróvá lett Németh László. Postahivatalnokként dolgozott, amikor egy hirdetés kapcsán a nyugodt kispolgári életet felváltva színésznek állt. Hosszú út vezetett a sikerig azonban. Sebestyén Géza, a miskolci színház igazgatója keresztelte át kimondhatatlannak tűnő nevét Bilicsire. A vidéki évek után a fővárost hódította meg kedves, derűs személyiségével. Király Színház, a Belvárosi, Teréz Körúti és az Andrássy Úti Színház mind-mind sikereinek egy-egy jeles állomáshelye. Egy nap felfedezte a film, és el sem eresztette… jött a filmözön Bilicsi életében. A háború után kezdetben folytatódott a sikerszéria. Aztán a személyi kultusz éveiben összetűzésbe került Gáspár Margittal, az operettszínház igazgatónőjével, visszaadott egy nem neki való szerepet. Gáspár ezt szabotázsnak minősítette, s elbocsátották a színháztól. Bár ő maga nem volt politikus alkat, a politika mégis átrajzolta életét. Nem kapott több filmfőszerepet. Talán ezért? Lassabban csörgedezett a színpadi sikerfolyó is. 1957 elején disszidálni szeretett volna elkeseredésében. Visszahozták. A barátok járták ki, hogy bántódása ne essék érte… Azután a siker angyala rámosolygott újból, és vele bandukolt tovább a pálya végéig mindannyiunk örömére…
Gyurkovics Tibor soraival nem-búcsúznék tőle:
„…Minden halál lesújt. Az övé fölemel. Megvallom, nem rendített meg a halála, személyes elmúlása. Miért? Mert nem múlt el. Bennem él, milliókban él, segít, lebeg, mosolyog, beszél – ez az ő halhatatlansága.”
Comments on “Bilicsi Tivadar”