Vagy Don Quijotéval
a papiruszportal.hu archívumából [2006]
Szerző: Lehotka Ildikó
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Énekkar ismét izgalmas műsorral várta az érdeklődőket május 26-án a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Az est különlegessége egy Ives-mű volt, a III. szimfónia, tőle már a második darab ebben az évadban. A zenekar korábbi koncertjein is játszott amerikai zeneszerzőktől (Copland, Bernstein) néhány darabot, külön fejezetet érdemelne a körülbelül 130 éves amerikai műzene összehasonlítása a nagy hagyományokkal, zeneszerzőkkel, előadókkal fémjelzett európaival.
Az első mű Charles Ives háromtételes (I. Old Folks Gatherin’ II. Children’s Day III. Communion) III. szimfóniája volt, mely – ahogy az ismertetőben áll – a szabadtéri vallásos összejövetelek zenei lenyomata. A szimfóniában több himnusz szerepel, a hangszerelés sem megszokott, a vonóskar mellett csak fuvola, oboa, klarinét, fagott, harsona és két kürt szerepel.
Maga a szimfónia nem a hagyományos értelemben vett műfaji jegyeket viseli: a tételek tempója és zenei szövete, felépítése hasonló, erre a zenére nem kapjuk fel a fejünket. Mindhárom tétel lezárása – fokozatos, a semmibe vesző halkítás – szintén azonos.
Az est karmestere a magas, vékony, magyar származású Mischa Santora volt, aki jelenleg Mischa Santora az Egyesült Államokban él. Ezért gondoltam, hogy az európai fültől, mentalitástól kicsit idegen művet – mint Európában született, de Amerikában dolgozó zenész – közel tudja hozni a közönséghez. A zenekar a karmesteri utasításokat többé-kevésbé pontosan tolmácsolta, de a belépések és zárások nem mindig sikerültek egységesen. A vonóshangzás szép, telt volt, különösen a kissé gyorsabb tempójú, mozgalmasabb, dúsabb hangszínű középső tételben. A fúvósok sokkal nagyobb szerepet kaptak, mindegyikük szépen játszott.
Mischa Santora nem nagyon tudott mit kezdeni a szimfóniával. Kissé egysíkú dinamika jellemezte a művet, a tételeken belüli sokféle téma, dallam, himnusz nem különült el egymástól, nem éreztem, hogy valami új, fontos, a darabon belül lényeges zenei anyag következne. Vezénylésének, mozdulatainak nem volt igazi súlya, még a nagy ütéseknél sem. Egy szó, mint száz, Ives szimfóniáját nem tudta mélységében megismertetni, megszerettetni a közönséggel.
Debussy Noktürnök című, szintén háromtételes (I. Felhők, II. Ünnepek II., Szirének) zenekari képsorozata a zenei impresszionizmus magasiskolája, a pillanatnyi érzések, benyomások sokszor ködszerű ábrázolása jellemzi a ciklust. Maga Debussy adta meg a programot mindhárom tételnek/tételhez. Nos, éppen a tételek lényege, a gyorsan változó hangulati elemek, az apró, de fontos ritmusok, egyszóval az impresszionizmus, a lélek hiányzott az előadásból. Az, amiért íródott. Hiába illett jobban a karmesterhez a gyorsabb tempó, hiába hallottunk gyönyörű fuvola- és angolkürtszólót az első, trombitaszólót a második tételben, a darabot inkább csak eljátszva, s nem előadva hallhattuk. A harmadik tételben a Nemzeti Énekkar Nőikara énekelt. Néha soknak éreztem a kórust, nem volt arányban a zenekari hangzással, a szirének egyébként sem hangosan énekelnek, de ez nem a kórus hibája, ők a karmesteri intésnek tesznek eleget.
Szünet után Richard Strauss Don Quixote – Fantasztikus variációk egy lovagi jellegű témára, zenekarra alcímű szimfonikus költeményét játszotta a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Perényi Miklós és Bársony László közreműködésével. A bevezetést és az azt követő tíz variációt a zeneszerző Miguel de Cervantes jól ismert története alapján komponálta. A programot Richard Strauss aprólékosan megadja a bevezetés és minden variáció előtt, bár a zenéből szinte mindig kiderül, hol tart a történet (a második variáció, a harc a birkákkal különösen remekbe szabott részlet). Egyedi Don Quixote és Sancho Panza zenei ábrázolása: míg a hórihorgas búsképű lovag – aki ábrándokba menekül – megszemélyesítője a cselló (Pjatigorszkij, a minden értelemben nagy orosz csellista a magány kifejezőjének értelmezte hangszerét), addig a tömzsi Sancho Panza megtestesítője a brácsa, basszusklarinét és tenortuba.
A szimfonikus költemény vagy variációsorozat igazán élvezetes volt. Mindkét szólistáról csak a legjobbakat mondhatjuk el: Perényi Miklóst sokszor (de nem elégszer) hallhatja a közönség itthon és külföldön, koncertek, fesztiválok megbecsült és szívesen látott szereplője. Gyermekkorától kezdve a lehető legmagasabb nívón teljesít nemcsak szólistaként, de kamarazenészként is. Don Quixote „szerepét” is a legnagyobb alázattal, ha kell, humorral játszotta, a búsképű lovag halálát nemcsak zenével, de csellóra hajtott fejével is jelezte. Bársony László a brácsa avatott képviselője – bár hangszere miatt nem szerepel annyit, mint Perényi Miklós. A muzsikálásban a két művész egymásra figyelése és a darab minél meggyőzőbb tolmácsolása felülmúlhatatlan volt (cédén is megjelent a mű kettejük előadásában, Ferencsik János vezényletével, az ÁHZ-val). Nem törekedtek szólistaallűrökre, csak a szimfonikus költemény által kívánt nem csekély feladatot teljesítették. Méltó partner volt ebben Mischa Santora és nem utolsósorban a zenekar.
Bevezetés: Don Quijote lovagregény-olvasmányai hatására, elveszítvén józan ítélőképességét, elhatározza, hogy maga is kóborló lovag lesz.
Téma: Don Quijote, a búsképű lovag (szólócselló), Sancho Panza (basszusklarinét, tenortuba, szólóbrácsa).
I. variáció: A különös pár kilovagolása, a szép Dulcinea del Tobosóról való ábrándozás és kaland a szélmalmokkal.
II. variáció: Győzedelmes csata a nagy Alifanfaron császár serege ellen (harc a birkákkal).
III. variáció: Beszélgetések a lovag és szolgája között: az elégedetlen Sancho szólásmondásokkal tarkított kérdései, melyekre Don Quijote csitítóan, kioktatóan válaszol, és az elhivatott lovagi szolgálatról elmélkedik.
IV. variáció: Szerencsétlen kaland a zarándokokkal.
V. variáció: Don Quijote őrségben. Forró üdvözlete a távoli Dulcineának.
VI. variáció: Találkozás a parasztlánnyal, akit Sancho elvarázsolt Dulcineának nevez.
VII. variáció: Lovaglás a légben.
VIII. variáció: Szerencsétlen utazás az elvarázsolt csónakon (Barcarola).
IX. variáció: Harc a vélt varázslók ellen: két szerzetes szamárháton.
X. variáció: Párbaj a Fehér Hold lovagjával, aki legyőzi Don Quijotét. Don Quijote elbúcsúzik a fegyverektől, s elhatározza, hogy visszamegy pásztornak a falujába.
Finálé: Józan eszét visszanyerve utolsó napjait csendes szemlélődéssel tölti. Don Quijote halála.
