Várady Bélától Grandpierre Attiláig
a papiruszportal.hu archívumából [2011]
Szerző: leho
Mi sem természetesebb annál, mint hogy valaki vendégprofesszorként letudja az előadásait a verőfényes kalifornyában, majd szépen hazarepül, és fellép a Fonó Budai Zeneházban – hiszen szeptember 9-én (2011 – a szerk.) itt mutatta be az együttes harmadik lemezét a Vágtázó Csodaszarvas és életereje, Grandpierre Attila. Táguló univerzumunkban talán még mindig van igény az éden visszahódítására.
Te is lehetsz sztár. Nem hiszek a svájci frankban, a lottóötösben, az egyenlőségben, a fenntartható fejlődésben, a villanyvarrógépben, Zoránban, a csillagjóslásban. Bár ha meglátom és meghallom Grandpierre Attilát, akkor egyszer csak hamleti gondolataim támadnak: hiszek a kizökkent időben és a csillagokban. A Fonóban tegnap kitárult a világ.
Hallom a vágtázó lovak patáit,
Hegyezem a fülem és fütyül a szél,
Messziről egy lovascsapat hangja idehallik,
Alig várom odaérjek s beálljak közéjük! (Napkapu, 2008)
A legkülönfélébb emberek verődtek össze, nagymamakorú kerekes székes hölgy az első sorban, tízéves-forma gyerekek karikában, pogózó szintetikusszer-tornász, rasztahajú fiatal csávó, konszolidált negyvenes nők és férfiak, ránctalan tizenéves tinik. Én pedig régen látott gimnáziumi barátokkal találkoztam. Az első instrumentális szám után, amikor Attila már izzadságban úszott, de még meg sem szólalt – összekötő szöveg végig nem volt –, mindenki előre akart menni, ott akart lenni, együtt akart vergődni a sámándobbal. Annyiszor annyi mindenre ráaggasztották már a pszichedelikus címkét, nem teszem, a Vágtázó Csodaszarvas koncertje „csak” révülésnek indult…
Buli! Szedd gyorsan a lábad!
Buli! Nagyot kiáltok!
Hajrá! Emeld az égig! Emeld! Emeld!
Hadd szóljon! Jöjjön a vérforraló!
Sokszor elgondolkodtam már azon, mitől karizmatikus egy egyéniség, mi a kisugárzás eredője. Grandpierre Attila esetében nem kell ezen agyalni, ha ő kilép a színpadra, akkor valami megváltozik, sűrűbb lesz a levegő. A közönség átadja magát valamilyen erősebb hatalomnak, amit nevezzünk bárminek, életerőnek, univerzumnak vagy egyszerűen embernek. A koncert legkisebb jelenlévője is része lesz valamilyen rítusnak, ami már nem napi bosszúságokról, főnökről, BUX-ról szól. Itt már csak felfelé lehet bukni, egészen a csillagokig.
Csillagok, csillagok, most ragyogjatok!
Csillagok, csillagok, most ragyogjatok!
Emberek, emberek, tündököljetek!
Emberek, emberek, tündököljetek!
Mitől lesz kemény egy hangzás? A K3-nál egyértelmű, hogy miért röpködnek a rockwellek. A tavalyi szigeti VHK-n is világos volt, miért kell időnként leállítani a decibeleket és a happeninget. A Vágtázó Csodaszarvas azonban a dobon és a basszusgitár szórványos használatán kívül csak népi hangszerekkel élt (a lemezen közreműködők: Fábri Géza – tambura, Fazekas András – dobok, Orczi Géza – buzuki, tapan, Bakos Csaba – derbuka, tapan, Szalay Tamás – bőgő, Molnár Kriszta – hegedű, marinhur, Fábri András – ciszter, Vaskó Zsolt – fúvós szólista, Bese Botond – duda, Gebri Bernadett – ének). A hangzás mégis olyan elemi erejű volt, annyira jó értelemben vett zsigeri, lefojtott indulatokat hozott felszínre, hogy ebben a formában-felállásban a zenekar hangszereivel lepipálta a rockzene „klasszikus” instrumentumait. Szinte mindegy is, mit játszanak, népzenét, átdolgozott Vágtázó Halottkémek-számot, az előző lemezekről vagy az újról dalokat, Grandpierre Attila és kitűnő zenésztársai az első számok után még a kacsatáncot is letolhatnák a torkunkon, vagy a lesben álló cápát – de persze nem tolják.
Napkapu, Napkapu tárulj fel!
Napkapu, csillagkapu, száz zenevarázs, hej!
Két és fél óra révület. Delejes tekintetek, és nem a szertől. Negyven(-ötven?) fok a Fonóban – persze hogyan is nézne ki, hogy Attila félmeztelenül rója a sámánköreit, ráng a padlón, a koncertteremben pedig duruzsol a légkondi, vicces lenne. Amikor Várady Béla a Vácban vezetett le, egyik haverom elismerően megjegyezte, hogy soha nem jön le száraz mezzel a pályáról. A Fonó nagyterméből se jött ki senki száraz ruhában. A pénz a farmerzsebben teljesen átázott, parfümök és emberszag elegye terjengett, és ez nem zavart senkit. De a legigazabb visszajelzés az volt, ahogy a kerekes székes hölgy felsőteste a miénkkel együtt élt az egész koncert ideje alatt, mi ez, ha nem maga az életerő?!
Szeptember 10-én reggel még mindig hiszek a napban, a csillagokban, a holdban és az emberi tündöklésben. Csak sokáig tartana.
Atilla városában,
Világ ellenében,
Isten gyötrelmében,
Élet szerelmében, diadal jegyében! Hej! (Hunok csatája)
