A Concerto Budapest koncertje
Szerző: Lehotka Ildikó, 2025. április 15.
Bő 100 év zeneszerzői termésének három darabját kínálta a Concerto Budapest a március 19-i koncertjén a Művészetek Palotájában. A műsor izgalmas volt, már csak azért is, mert egy valószínűleg nem közönségkedvenc darab nyitotta a hangversenyt, majd egy igencsak közkedvelt művet hallhattunk: Liszt 2. (A-dúr, S. 125) zongoraversenyét, rendkívüli tolmácsolásban. A szünet után pedig Mahler talán legszemélyesebb ciklusa, a Dal a Földről szólalt meg.
Öröm, ha kortárs mű hangzik el egy hangversenyen, különösen akkor, ha annak zeneszerzői megoldásai nem a dallamot emelik ki. Ilyen mű az 1969-ben keletkezett Photoptosis című mű, Bernd Alois Zimmermann prelűdje. Zimmermann nevét a Die Soldaten című opera tett ismertté, úgy tartják, hogy az egyik legfontosabb 20. századi német opera Alban Berg operái mellett. A Photoptosis szó jelentése ’fénybeesés’, ezt híven „tükrözte” a darab. A prelűd hangszerelése tekintélyes, zongora, a cseleszta, az orgona is szerepel a zenekari apparátusban a tekintélyes ütőhangszercsoport mellett (a vonósok számos helyen osztott szólamot kaptak). A hangszínek tárháza állt tehát a szerző elképzelésére. A mű egy elősejlő dallam- és hangfoszlányokkal indul, irizáló hangszínekkel. A prelűd nem nélkülözi a végletes hangmagasságokat, helyenként világvége hangulatot hallhattunk. Zimmermann műve nem mentes a reminiszcenciáktól: Beethoven 9. szimfóniájának utolsó tételéből, a Diótörőből, a Parsifalból és más művekből szőtt a szerző utalásokat. A darabot érdemes többször meghallgatni, hiszen számos újdonságot fedezhet fel az érdeklődő. A mű sokszínűségére rávilágított Keller András, aki inkább taktírozott (rendkívül változatos a metrum) a biztonságos előadás létrejöttéhez.
Nagy ellentétként Liszt A-dúr zongoraversenyét hallottuk, Várjon Dénes szólójával. Az 1857-ben, Liszt vezényletével, Hans von Bülow szólójával bemutatott mű egytételes, követve a szerző által meghonosított szimfonikus költemény műfaját, de hangulati és a tempóval jelzett szakaszok tagolják. A zenekari anyag fantasztikus igényességgel szólalt meg, lélegzett a mű. A romantikus darabok adják magukat, de igazán jól tolmácsolni a kompozíciókat – különösen a versenyművek zenekari anyagát – mégsem egyszerű. Várjon Dénes ritka szépséggel szólaltatta meg a szólót, apró rezdülésekkel, jó tagolással, hangszínbeli változatossággal. A közönség szűnni nem akaró tapsát egy ráadással köszönte meg Várjon Dénes, Liszt A Villa d’Este szökőkútjai című darabot játszotta, éppen olyan mély, bensőséges hangulatot, és nem mellesleg a piano tartományt bejárva, csodálatos hangszínekkel.
Mahler Dal a Földről ciklusa – Zimmermann művéhez hasonlóan nagy apparátust igényel. Az 1911-ben, Bruno Walter vezényletével bemutatott sorozat hattételes, két énekes szólistát írt elő a szerző. A nyolc szimfónia után keletkezett a zenekari dalsorozat, elkerülve a kilencedik szimfónia írása utáni balsorsot (Mahler mégis megírta a d-moll, 9. szimfóniát). A mű a szerző vallomása az életről, az élet örömeiről, keserűségéről. Bernhard Berchtold énekelte a páratlan számú dalokat. Berchtold kiváló énekes, ezen az estén a hangja kevésbé töltötte be a termet. Azonban kifejezésmódja meggyőző volt, ahogyan Vörös Szilviáé is. Az énekesnő igazi szépséget vitt a tételekbe, a záró Búcsú sokáig emlékezetes marad. A zenekar – Keller András irányításával fantasztikus hangszíneket varázsolt, magával ragadta a hallgatót. Sok szép előadás volt már különféle együttesekkel, szólistákkal, ez a tolmácsolás a legjobbak között volt.
