Az Alekszandrov-együttes előadása
(a papiruszportal.hu archívumából [2008])
Szerző: G. Bogár Edit
Az október 12-én fennállása 80. évébe lépett világhírű Alexandrov-együttes, a hajdani szovjet, ma orosz hadsereg ének- és táncegyüttese Szlovákiában és Csehországban turnézott decemberben. 18-án és 19-én a pozsonyi Pasienky sportcsarnokban léptek fel, telt házak előtt. Az érdeklődés akkora volt, hogy az eredetileg egy pozsonyi fellépésből kettő lett, s három héttel a koncert előtt már egyetlen jegy sem volt, holott az árak meglehetősen borsosnak számítottak (a legolcsóbb jegyek 500, a legdrágábbak 1700 koronába kerültek). A szlovák körút során útba ejtették még Kassát, Poprádot és Eperjest.
Annak idején, még a hetvenes években Magyarországon is nagy sikerrel léptek fel, több előadást tartottak különböző városokban. Sajnos a rendszerváltás óta az orosz kultúrának ez a szegmense „eladhatatlan” nálunk, így az érdeklődő bizony külföldre kényszerül, ha élvezni szeretné művészetüket, amelyet 2004-ben még a Vatikánban is bemutattak II. János Pál pápának.
Egy katonakórus és -zenekar természetesen egyenruhában lép fel. Az orosz hadsereg egyenruhája pedig ma is majdnem olyan, mint a szovjet hadseregé volt (legfeljebb jobb a szabása); talán ezért sem vevő rá a magyar közönség legnagyobb része. Pedig érdemes lenne. A csodálatos hangzású férfikar, a remek szólóénekesek és a rendkívül nagy tudású táncosok (akik ráadásul nem is egyenruhában lépnek színpadra) produkciója másodpercek alatt feledteti az öltözéket és a szovjet megszállást.
Maga a műsor talán kevésbé. Még folyt a nézők beözönlése, helykeresése, mikor a zenekar és a kórus elfoglalta a helyét, és elsőként az alapító Alekszandr Alekszandrov Dal a szovjet hadseregről című művét adták elő. Közben ünnepélyesen egy orosz és egy szlovák zászlót hoztak be, és letűzték a színpad szélén. Ez az egyetlen szám emlékeztetett arra, hogy eredetileg mégiscsak a szovjet hadsereg együtteséről van szó; az összes többi már olyan katona-, nép-, műdal volt, amelyek igazából kortalanok. Érdekes módon rögtön a koncert elején előkerültek olyan „slágerek”, mint a Poljuska polje vagy a Kalinka. A két fiatal szólista, a tenor Vagyim Ananyev (máris az Orosz Föderáció „népművésze” – ez nálunk a Kiváló Művésznek felel meg), valamint a bariton Borisz Gyakov hangja még erősítés nélkül is betöltötte volna a hatalmas teret. A kissé már az idősebb generációhoz tartozó basszista árnyalatnyival (de csak nagyon árnyalatnyival) talán gyengébb volt, előadásában talán már kevesebb érződött a tűz és több a tapasztalat, a gyakorlat, de komolyan bírálni őt sem lehet.
Mint ahogy csak felsőfokú jelzővel lehet illetni a táncosokat is. Első számukban hat, stilizált katonaruhába öltözött táncosnő és egy szintén stilizált uniformist viselő férfi mutatott be hol kissé érzelmes, hol fergeteges táncot. A rövid kiírásból nem derült ki, hogy vajon nem a Csendesek a hajnalok parafrázisa volt-e a mű, de az összetétel, a hol kacéran, hol katonásan viselkedő lányok, a szeretetteljesen parancsoló férfi valamiért ezt sugallta. A későbbi táncbetétek már az együttes erősségét, a világhírű kozáktáncokat mutatta be. A közismerten hatalmas ugrások, szédítő forgások, guggolós részek szinte fittyet hánynak a fizikának, az emberi anatómiának és fiziológiának. A néző már a puszta látványtól is elszédül, amikor az egyik táncos pusztán a hátratett kezére támaszkodva hatalmas iramban pörög körbe, vagy egy másik tornászokat megszégyenítő hátraszaltókkal halad végig a színpadon.
A második rész első felében az együttes igyekezett bebizonyítani, hogy nem csupán a katonanóták, a népdalok, népies műdalok műfajában van otthon. A szünet utáni első szám a közeledő karácsony jegyében a Csendes éj szlovák nyelvű előadása volt. Ezután cseh és szlovák vendégek közreműködésével a turné két vendéglátó országának zenéjéből kapott némi ízelítőt a közönség, de szerepelt a számok között egy spanyol egyveleg, valamint a Jingle Bells (méghozzá angolul), valamint a Turandotból Kalaf áriája, a Nessum dorma is (olaszul). A vendégművészek sem mind nyújtottak olyan a teljesítményt, ami felérhet az együttes színvonalával, ez alól talán csak az idős cseh szaxofonos volt kivétel (nevét sajnos elfelejtettem). A tátrai szlovák népi hangszeres együttes a Csendes éj kísérőjeként jellegtelen volt, a cseh férfi popénekesnek viszont csak a derékig érő haja érdemelhetne elismerést, nem létező, üvöltő-visító hangja semmiképpen. Bár ezek a számok is nagy sikert értek el a – nem kisrészt fiatalokból álló – közönségnél, mégiscsak a hagyományos repertoár áll az együtteshez közelebb, ebben tudnak csak igazán feledhetetlent nyújtani.
Az előadás második részének közepére került a harminc-egynéhány éve Budapesten is megcsodált Zaporozsjei kozákok című táncszám. IV. Mohamed török szultán 1675-ben levélben szólította fel a zaporozsjei kozákokat, hogy hódoljanak meg neki. A kemény, büszke szabad kozákok rendkívül sértő hangon utasították vissza a szultán levelét, török uralkodó valószínűleg sem addig, sem azután nem kapott ennyi durvaságot; a „kerékgyártó”, „hentes” és „serfőző” még a finom kitételek közé tartozik, de szerepel a titulusok közt a mohamedánok számára halálos sértést jelentő „disznóhizlaló”, sőt, „örmény disznó” kitétel is. Az esetről már a XIX. században készült el Ilja Rjepin festménye, „A zaporozsjei kozákok levelet írnak a török szultánnak” címmel. Ez a festmény a tánc kiinduló képe: élőképként állnak fel a táncosok, majd a zene hangjaira az élőkép megelevenedik, és a levélírók fergeteges táncba kezdenek, melynek végén ismét belemerevednek a festmény mozdulatlanságába. A szám egyik legdöbbenetesebb része, amikor az egyik táncos pusztán a fején támaszkodva, háttal a föld felé körben táncol, csak a lábával mozogva.
Ettől a számtól a műsor végéig szerencsére már ismét az eredeti profil foglalta el helyét. Az utolsó táncszám kozák kardtánc volt, ahol nem csupán „hadonásztak” a kardokkal, hanem táncos vívójelenetekre is sor került. Az egyik szólista pedig a kard két végét két kezében tartva ugrált át rajta, hol lába előtt, hol a mögött tartva a fegyvert. Ráadásként szintén két „slágerszám” hangzott el: a Katyusa, valamint az összes addigi szólóénekes és a közönség részvételével a Moszkva menti esték.
Az este lenyűgözött mindenkit, kifelé mentünkben a közönség duruzsolását hallgatva annyit sikerült megérteni, hogy a hallgatóság közül senki nem hagyná ki ugyanezt az élményt jövőre sem. Kíváncsi lennék, vajon hányan mentek el közülük január 12–13-án a szentpétervári jégbalett még többet kóstáló előadására. Hiszen a maga műfajában mindkettő egyedülálló, megismételhetetlen. Jó lenne olykor otthon is látni őket…
