Muszorgszkij Borisz Godunovja az Operában
Szerző: Lehotka Ildikó, 2024. május 12.
Fotó: Berecz Valter
Muszorgszkij egyetlen befejezett operáját tűzte műsorra az Operaház. Igaz, hogy a szerző és sokan mások is – többek között Rimszkij-Korszakov – átdolgozták a művet, a hallgató mégiscsak kíváncsi arra, milyen Muszorgszkij kevéssel több mint egy év alatt komponált operájának zenéje, cselekménye. Az úgynevezett ősváltozat bemutatását választotta az Operaház.
Az 1868-ban elkezdett kompozíciós munka a darab recepció-történetét tekintve az utókor és a szakmai szempontok alapján nem nyert el egyöntetű tetszést. A hét jelenetből álló művet nem fogadta el a Mariinszkij Színház, többek között azért, mert nincs női főszereplő. 1871-72 között Muszorgszkij átdolgozta a művet, majd Rimszkij-Korszakov vette kezébe (már Muszorgszkij halála után) a mű finomítását, kétszer is belenyúlva a zenei anyagba. 1908-ban Párizsban mutatták be a darab Rimszkij-Korszakov féle második átdolgozását, nagy sikerrel. 1928-ban előkerült az eredeti partitúra, amelyet szintén játszottak. Születtek újabb átdolgozások, többek között Sosztakovics is megírta a maga verzióját.
A zavaros időkben játszódó történet Puskin Borisz Godunov című drámájából készült, Muszorgszkij jegyzi a 
librettót is. Az első változat Borisz cárt állítja a középpontban, leginkább az őt foglalkoztató gondolatait, a hatalommámortól az őrületig. A zene valóban nem az a kiforrott alkotás, hogy az ember fülében motoszkáljon, ráadásul kissé hosszadalmas. Azonban Muszorgszkij zenéjének ősereje minduntalan tetten érhető: nyers, de kifejező szakaszokat hallhatunk, helyenként modális harmóniákkal, népies tónussal, népdallal.
Az Operaház minden produkciójának sarkalatos pontja a rendezés. Almási-Tóth András próbált egy olyan előadást rendezni, amibe sok minden belefér, egy kis régi, egy kis új, gyilkosság, szex, két patkány a Vaszilij Blazsennij székesegyház makettjével „felszerelt” terráriumban, varázsgomba, verés, karaoke, filmbejátszások (utóbbi Czeglédi Zsombor munkája) és élő közvetítés a terráriumból. Már felsorolni is sok, és biztosan nem említettem meg mindent (például az 50-es évekre jellemző fekete, hosszú bőrkabátot). Maga az előadás is egy rövidfilm-bejátszással indult. A jelmezek sem egyetlen kort tükröztek. A nyitó jelenetben az énekkar pompázatos ruhában volt a színpadon (bár az egyszerű népet képviselték). Borisz palástja korhű, gyönyörű, ennek ellentéteként például Fjodor (Feodorként nevezve a produkciós adatok között) öltönyben jelent meg (jelmeztervező: Lisztopád Krisztina). Vagy Grigorij enyhén lenge öltözete sem valószínű, hogy az 1500-1600-as évek fordulóján megszokott volt. A díszlet kifejező volt, bár azt nem értem, hogy Pimen cellájában miért a könyvhalom tetején aludt Grigorij (díszlet- és világítás-tervező: Sebastian Hannak).
A zenei megvalósítás egyértelműen kimagasló. Bretz Gábor mint cár hiteles figura volt a közönség számára, 
színpadi jelenléte erőteljes. Hangja kifejező, zenei szempontból tökéletesen megoldotta szerepét. A közönség átérezte, hogy Borisz kétségek közt vergődik, ő-e a hibás a kis Dmitrij Ivanovics haláláért. Itt kell megjegyeznünk, hogy Borisz cár életéről sok mindent nem tudunk, de azt igen, hogy az orosz nép választotta cárrá (hiszen meghalt a trón várományosa, Borisz húga, Irina fia. Sujszkij feladata volt a haláleset kivizsgálása). Egy szóval remek alakítást kaptunk. Nagyon jó választásnak tartható Varlaam szerepére kiírni az éppen harmincéves Alekszej Kulagin (Aleksei Kulagin, ahogy az Opera honlapján szerepel) basszust. A hang telt, dús, még az énekes előtt áll hangjának kiteljesedése. Sajnálatos, hogy a bordalt karaokévá minősítette le a rendező. Pál Botond Grigorijt alakította, rendkívüli elánnal, bár a rendezés szerint gyilkos, Piment annak laptopjával ölte meg, de a biztonság kedvéért rugdosta is a szerzetest. Szintén nagyon jó volt Brassói-Jőrös Andrea Kszenyijája. A hangszín remek, ahogy a fehér ruhában éneklő, a vőlegényét elvesztő személy megformálása is. Kszenyija végül sosem ment férjhez, ő is a Godunovokat lemészárlók egyik áldozata volt, bár később, mint Fjodor. Sujszkij bojárt Kovácsházi István tolmácsolta, némi wagneres éneklési móddal. Topolánszky Laura Feodorként (miért nem Fjodorként?) állt a színpadon, kissé ellenszenvesnek képzelte a rendező a figurát, egy nyegle, semmivel nem törődő figurát jelenített meg az énekesnő, remekül. Szántó Andrea is hálátlan szerepet kapott, a kocsmárosné minimális idő alatt kétszer is odaadta magát az ivóban, az egyik alkalommal a lépcsősoron. Wiedemann Bernadett, Kiss Tivadar, Pataki Bence és Palerdi András a kis szerepekben szintén jó volt.
Az Opera kórusa és gyermekkórusa szép perceket szerzett, a felnőtt kórus a nyitó képben kifejezetten pompázatosan szólt. A zenekar elképesztően jó volt, Alan Buribayev minden zenei mozzanatot pontosan érzékeltetett. A hangszínek csodálatosak voltak, a kissé kidolgozatlan szerzői műből A legtöbbet hozta ki a kazak karmester.
A honlapon érdemes lenne egységesíteni az orosz nevek átírását. A rendezés tehát nem mindenki tetszését nyerte el. Ami mégis egyedi volt, az a család megjelenítése fényképszerűen: pasztell tónusok, lassú haladás fe-, vagy felfelé, az ötlet számomra a nagy pillanatok egyike volt.
