Vivaldi: Orlando furioso
a papiruszportal.hu archívumából [2011]
Szerző: szabói
Antonio Vivaldi leginkább kamarazenekari és versenyműveiről ismert, pedig számos operát írt, a negyvennél több közül csak huszonegy maradt fenn, de nem mindegyik a teljes formájában. A barokk opera egyre népszerűbb, itthon is megtört a jég, az Opera bemutatta Handel Xerxészét, közönségcsalogató rendezésben. Hogy a néző, hallgató igazán közel juthasson a romantika korának operáihoz, nem árt, ha jobban megismerkedik az opera fejlődésével, a barokk operák világával, az akkori sztárkultusszal, ami a mai popénekesek nimbuszával hasonlítható össze.
A hegedűművész, tanár és nem utolsósorban színházi impresszárióként dolgozó Vivaldi operaszerzőnek remek, bár kortársai nem igazán voltak tőle elragadtatva, a közönség azonban igen, mára ezek a darabjai kivívták a csodálatot. Vivaldi zenéje egyedi, a virtuóz áriák nagyon jók, nagy feladatot jelent éneklésük. A cselekmény szövését, a történetet, a szereplők érzéseit jól ábrázolja, a hang-, hangulatfestés talán egyik barokk operaszerzőnél sem ennyire kifejező. Első operája, az Orlando finto pazzo (1714) mellett a L’incoronazione di Dario (1717) volt a legsikeresebb, majd késői darabjai közül az Orlando furioso és a Farnace, melyek 1727-ben keletkeztek.
Az Orlando furioso szövegkönyvét Ariosto alapján Grazio Braccioli írta, a kor szokása volt, hogy ugyanazt a szövegkönyvet – némi módosítás után – többen is megzenésítették, Handel Orlandója a legismertebb. A kor szokásának megfelelően háromfelvonásos opera huszonnégy jelenetből áll, melyek feszesen következnek egymás után. A varázslónő, Alcina jelenlétét erősíti az orgonakíséret, mely túlviláginak, misztikusnak is hat. Alcina második felvonásbeli áriájában megfigyelhetjük a barokkra oly jellemző dallamátvételeket, Vivaldi A négy évszak Tavasz concertójának nyitó taktusaira hasonlító néhány hangja mellett (ez a zenei anyag felbukkan a Dorilla in templében) az E-dúr hegedűverseny motívumaira is ráismerünk.
A felvételen három mezzoszoprán is énekel, igaz, hogy a címszereplő szerepe a ma már nem létező castrato hangfajra íródott. Alcina, a varázslónő szerepében Lucia Valentini-Terra énekel, a hang, bár sötét, nem mindig szép igazán, néha megtörik, a vibrato gyors. Utolsó áriája viszont nagyon jó, egy varázslónőt ilyennek képzel az ember, félelmetesnek, hirtelen haragúnak, megkockáztatom, kicsit kopott hangúnak.
Angelica első felvonásbeli Tu sei de gl’occhi miei kezdetű áriája szép, de hallhatóan nem tud mit kezdeni vele Victoria de Los Angeles, 1978-ban nem énekeltek még barokk operákat, ennek tudom be a kissé vértelen éneklést. Az ABA formájú áriában nem sok díszítést alkalmaz de Los Angeles, egy kis kadenciát azért énekel. Az ötödik jelenet recitativója viszont nagyon érzékletes, nem mondható ez el a hatodik jelenet áriájáról, ahol a kadencia hamis, forszírozott. A második felvonásbeli ária szép (bár mára már kissé idejét múlt, de a felvétel keletkezésekor még nem volt számottevő zenei együttes, mely a barokk korra szakosodott volna), az énekesnő hangja kiegyenlített, telt. A harmadik felvonás áriájának indítása sajnos a lemez kevéssé élvezhető pillanatai közé tartozik.
Gyönyörű zene Ruggiero első áriája, a koncertáló fuvolaszólóval, amit Adorján András játszik. Sesto Bruscantini mint Bradamante vőlegénye szintén nem mindig tud a szereppel mit kezdeni, díszítései laposak, nem is tiszták a csodálatos áriában, a lassú tempót nem hozza egyensúlyba a díszítésekkel.
Bradamante szerepében Carmen Gonzales énekel, a többiekhez képest túl nagy vehemenciával, de inkább erőszakosan, túl nagy hanggal, töréssel (az idősödő mezzókra jellemzően), kilógva az adott zenei környezetből. Dús, sötét hangja a Se cresce un torrente kezdetű áriában teljesedik ki igazán. Kozma Lajos Medoro-ja nagyon jó, a Quel candido fiore ária gyönyörű, bár a magas hangok kicsit erősebbek. Érzésem szerint a ritornell eredetileg viola d’amoréra íródott, Vivaldi nem egy concertót írt erre a hangszerre. Nicola Zaccaria énekli Alfonso szerepét, egyetlen áriája lenyűgöző.
Az 1978-as felvételen a címszereplő Marilyn Horne, aki ebben a szerepében is fantasztikus. Koloratúrái végletekig pontosak és tiszták, a kétoktávos ugrás mintha hétköznapi lenne a Sorge l’irato nembo kezdetű áriában. A recitativók nem csak a szövegfelmondás szintjén evickélnek, hanem érzelmeket is kifejezik (például a második felvonás hetedik, tizedik, őrülési jelenetében, a harmadik felvonás negyedik jelenetében a francia szöveggel, gúnyolódó hangvétellel).
A Venetói Szólisták nagyon jó együttes, hangzásuk szép, míves. A theorbajátékos, Jürgen Hübster kiváló, a continuót játszó zenészek jók, talán a csellista Orlando igen fájdalmas, harmadik felvonásbeli áriáját kissé érzékletesebben támaszthatta volna alá. Az Amici della Polifonia hangzása fantasztikus, a kórus hangzása tömör, sűrű (karigazgató: Pierre Cavalli). Claudio Scimone vezényletével egy jó lemez született, a kornak megfelelő, a lemez az egyik (ha nem az első) teljes barokk opera felvétele, annak kiváló, hiszen nem volt előzmény, nem volt a barokk zene játszásának olyan hagyománya, mely mára már természetessé, mi több, megszokottá vált.
Vivaldi: Orlando furioso
Marilyn Horne
Victoria de Los Angeles, Lucia Valentini-Terrani, Carmen Gonzales, Sesto Bruscantini, Nicolas Zaccaria, Kozma Lajos
Amici della Polifonia
I Solisti Veneti
Vezényel: Claudio Scimone
Warner-Erato, 2010, 2564 67926-6
